P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Levelek a színházról És mennyi csaláshoz folyamodik a mai drámaíró, akit nyomaszt ez a szűk színpad! Itt van például G. Hauptmann ördögi gépezete, Az elsüllyedt harangban, és Najgyenov szerény és felesleges Imatrája, vagy a mi szamovárunk, ami, habár csak szamovár, mégiscsak látvány, jobb híján. De még cselekvés is: amíg behozzák, amíg a teát kiöntik, amíg kiviszik, és a néző addig szórakozik egy kicsit, felfrissül. Nyitott kapukat dönget az, aki be akarja bizonyítani, hogy a mai színház és nézőközönség mennyire a látvány hatalma alatt áll, megedződött ennek a bálványnak az oltárán, de ezenközben a mű lelkét is feláldozzák rajta. Nevetséges még kimondani is: azért, hogy helyet készítsenek a táncnak és a színésznek, hogy az néhány teljesen felesleges lépést tehessen a színpadon, ezért meghúzzák a szöveget, azaz gyengéden és finoman levágják a szerző nyelvét, feltételezvén, hogy ez a levágott csonk teljes mértékben megfelel az élmény megteremtésének. Gondolkodjanak el ezen, és megértik, honnan ez a rengeteg bukás, amely legértékesebb és legérdekesebb darabjaink színrevitelét kíséri, és miért sikeresek a legrosszabb művek, amíg a legjobbak vagy megbuknak, vagy egyáltalán színre sem kerülnek, miért szenvednek a drámaírók, és miért van az, hogy most már csak a néma nem kiáltozik a drámairodalom elsorvadásáról. 4. A drámairodalom elsorvadása... Azt bizonyára tudják, hogy a szimbolizmus és az „egészséges" realizmus hívei között elkeseredett harc dúl a színpadon. Tudják talán azt is, hogy most jött el az az egész irodalomra nézve legszomorúbb pillanat, amikor nálunk az „egészséges" realizmus győzött. És azt észrevették-e, hogy ez a győzelem, egészen véletlenül egybeesett drámairodalmunk elsorvadásával és a színház hanyatlásával is? Mint az a scsedrini uraság, aki a tiszta levegő érdekében kiirtotta a parasztokat, de ennek éhség és bánat lettek a következménye - ugyanígy a színpadon is, a nézők és a színház kiirtották a szimbolizmust, és erre... éhség és bánat... de hová tűnt a dráma? Ah, milyen jó a realista dráma tiszta levegőjét szívni - de hová lett a dráma? Hová tűntek a drámaírók? Éhes vagyok, és rettenetesen unatkozom! De milyen is az a szimbolizmus, amelynek a halála következtében ennyire megtisztult a levegő, de nincs mit enni? A neve: kompromisszum. A színpadi szimbolizmust csak bizonyos esetekben diktálták a szubjektív alkotási mód törvényei, de az esetek többségében csak eszköz volt arra, hogy az élő, eleven gondolat a színpadra hatoljon, vagyis olyan, mint a zsidó csempész, aki báránybőrbe bújva csempészte át a határon a brüsszeli csipkét. A „cselekvés és a látvány" követelményével korlátozott drámaíró nem tudta a színpadon megjeleníteni a modern lélek minden alakját, azét a lélekét, amely bonyolult, túlfinomult, a gondolat fénye hatotta át, amely új élmények értékeit teremtette meg, és amely a tragikumnak a régiek számára is 167