P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

H. Végh Katalin: Egy elfeledett színházteória az orosz századfordulóról

Egy elfeledett színházteória az orosz századfordulóról és cselekmény mellett a kinematográf a szót is elhódította a színháztól. Andrejev szerint van valami a színház birtokában, melyet semmilyen más művészeti ág nem képes elhódítani tőle: azon képessége, hogy az ember legbenső énjét mutassa meg: a pánpszichét, az emberi psziché működésének mechanizmusát. A második levél tárgya a Moszkvai Művész Színház fejlődéstörténetének felvázolása oly módon, hogy a színre vitt darabok andrejevi analíziséből kibonthatóvá válnak a jellegzetes rendezői elvek is. A Művész Színház kezdeti sikereit a Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko neve által fémjelzett művészeti koncepció hozta meg, mely egy újfajta szcenikai realizmusban fejeződött ki.

8 A sikert a Csehov-darabok színrevitele jelentette, melyeknek híres „tücsökciripelését" sokan - tévesen - a naturalizmussal hozzák összefüggésbe. Holott annak a módszernek lehetne a szimbóluma, melyet a legteljesebb pszichológiai hitelesség módszerének nevezhetnénk. A Művész Színház ezzel a módszerrel a jövő színházának alapjait rakta le, és az andrejevi művészeti koncepciót, a pánpsziché színház koncepcióját előlegezte. Andrejev szerint a cselekményességre és látványra összpontosító régi színház képtelen volt kifejezni az új idők emberének tragikumát, de kitűnően hozták ezt a felszínre a Csehov-darabok és a Dosztojevszkij-regényekből készült adaptációk. Ez az újfajta tragikumértelmezés a csehovi drámák létérzésével rokon. Andrejev Csehovhoz hasonlóan úgy látja, hogy maga a hétköznapi lét lett tragikus, minden mozzanatában, ember és léte került egymással feloldhatatlan, tragikus kollízióba: „Szüksége van-e a színháznak a cselekvésre, a színpadon előírássá vált cselekedetek és mozgások azon formájára, melyeket minden színház nemcsak hogy magáénak vall, hanem azt hirdeti róluk, hogy csak ez az egyedül szükséges és üdvözítő? Engedjék meg nekem, hogy erre az eretnek kérdésre azt válaszoljam: nincs szüksége rá. Mert maga az élet legtragikusabb és legdrámaibb helyzeteiben mind messzebbre kerül a külső eseménytől, és mindjobban a lélek legmélye felé tart, az intellektuális élmények csendje és mozdulatlansága felé..." (i. m. 511.) „... én nem azt állítom, hogy az események megszakadtak, és senki nem cselekszik - hogy megszakadt a történelem fejlődésének menete. Nem: még mindig van elég esemény, elég gyilkosság és öngyilkosság, bonyolult csalás, mesterien hatékony kombináció, fegyverrel a kézben folytatott valós és hatékony harc, de ... mindennek a drámai értéke lecsökken. Az élet vált pszichologikusabbá... új hős született, az intellektus. Nem az éhség, szerelem vagy a becsvágy, hanem a gondolat, az emberi gondolat, szenvedésében, örömeiben és küzdelmeiben - ők a modern élet hősei..." (i. m. 512.) Vagyis a drámaiság nem a véres események megjelenítésében rejlik, hanem abban a gondolatban, ami az embert a tragikus esemény elkövetéséig vezeti, s a drámának a tragikus gondolatot kell a drámai szóval kifejeznie. Az új, pánpsziché drámában minden ennek a tézisnek rendelődik alá, és ez adja meg a műfaj belső immanenciáját. 8 Efrosz, Nyikolaj: Moszkovszkij Hudozsesztvennüj Tyeatr lS9S-1923g- - Moszkva, 1924. 157