P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Tompa Andrea: Az orosz századelő művészete és a teatralitás
Az orosz századelő művészete és a teatralitás Jevreinov színházi ontológiájának elméleti alapját az úgynevezett színházi vagy teátrális ösztön (meampajibHbiü uHcmumm, theatrical instinct) képezi. 2 2 Ez a színházi ösztön, amely a lét minden szintjén megnyilvánul, Jevreinov alapvetésében sokkal jelentősebb, mint az esztétikai princípium. A színházi ösztön nem más, mint minden élőlény - az ember, a gyermek, az állat - átalakulásra, transzformációra, végső soron tehát szerepjátszásra való hajlandósága és képessége. A teoretikus elképzelése szerint a színházi (teátrális) ösztön a játékelvű, játékközpontú színházelmélet alapját képezi. A színházi ösztön - Jevreinov szerint folyamatos - átalakulásra, mássá válásra, egy másik lény, másik szerep eljátszására kényszeríti az embert (gyermeket, de akár az állatot is). A színházi ösztön az átalakulás akarása. Ez a transzformáció, az átalakulás akarása és képessége az ember számára természettől fogva adott; ez az ösztön, véli Jevreinov, a mimikri jelensége révén, illetve állati játékok (az általa gyakran említett macska-egér játék) formájában az állatvilágban éppúgy jelen van, mint a kisgyermekkorban (lásd például a gyermekjátékokat és gyermekkori szerepjátékokat), valamint a felnőttkorban. A felnőttkori színházi ösztön kifejezése maga a színház. Az ember azért játszik - színházban, gyermekkorában, az életben -, mert ez ösztönös adottsága. Jevreinov színházelmélete a színház eredetét, az átalakulás képességét és akarását esztétikum előttinek, azaz pre-esztétikainak tételezi (Utyehin, 2001: 82), és a természet/ember ösztöneihez, ösztönszintjéhez rendeli. De ez az elmélet nemcsak pre-esztétikai (történetileg), hanem esztétikán kívüli is, mivel a színházi játék csak egyik megnyilvánulása a teátrális ösztönnek (a színház mintegy intézményesíti az ember teátrális ösztönét). Jevreinov elképzelése szerint a teátrális ösztön arra kényszeríti az embert, hogy folyamatosan akarjon játszani, a lét bármely szintjén - a mindennapokban éppúgy, mint a társadalmi érintkezésben. Az ember egyéni és társadalmi létének külsőségei, rituáléi, ünnepélyes megnyilvánulásai szerinte mind az ember átalakulni vágyásának bizonyítékai. Jevreinov teatralitásról mint a színpad specifikumáról alkotott nézeteinek egyik korai megfogalmazása az Ano/ioeux meampajibnocmu című írása. A színpadi teatralitás alapját Jevreinovnál, akárcsak Brjuszov idézett írásában is, a művészet konvencióinak (ycjioQHocmb) tudomásulvétele, tudatosítása és tudatos használata képezi. „A művészetben minden konvenció, hiszen minden valami másnak adja ki magát. A művész és a néző között az esztétikai befogadás pillanatában szótlan egyezmény köttetik, bizonyos tacitus consensus, amelynek értelmében a néző az esztétikai látványhoz való bizonyos típusú viszonyra kötelezi magát és nem másfélére, a művész meg ennek a viszonynak a mindenáron való fenntartására. A nézőnek a színházban így kell gondolkodnia: »ez egy vá2 2 Jevreinov elméleti munkái számtalan cikkben, kötetben jelentek meg; az egyetlen rendelkezésemre álló gyűjteményes kötet a The Theatre in Life című, ezért az alábbi elemzést is jószerével erre a kötetre, illetve korai, már idézett cikkeire alapozom. 135
