P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Tompa Andrea: Az orosz századelő művészete és a teatralitás

Az orosz századelő művészete és a teatralitás század eleji orosz színházteoretikus nyelvhasználatában - konvenciót [ycjioeHocmb1 jelent. Az orosz színháztörténetben az ycjioöHbiü meamp és a cmujiu3aifux fogalmak használatosak: leegyszerűsítve, az előbbi egy színháztípust jelöl, az utóbbi pedig a színházi konvenciók tudatos használatát, tehát egy eljárást. Az alábbiakban magam a stilizált színház fogalmat használom.) A színház tagadása vagy igenlése, a színházi igazság keresése és felesleges igazságának elvetése a századelő első két évtizedének színházi és színházelméleti szempontból legfontosabb kérdései. Nemcsak színházi alkotók, de esztéták, irodalomkritikusok és színházkritikusok is részt vesznek abban az igen élénk vitában, amely a színház specifikumát keresi, tagadja vagy igenli: Jurij Ajhenvald irodalomkritikus Ompuitanue me ampa (A színház tagadása, 1914) című nyilvános előadása, amelyben a színházat idejétmúlt művészeti formának tartja és vele szemben az irodalom primátusát hangsúlyozza, egész sor választ generál: nemcsak a vele némiképp egyetértő Nyemirovics-Dancsenkóét, de A. Kugel (Homo Novus) kritikus ymaep-jcdenue meampa (A színház igenlése, 1928) című munkáját, illetve Jevreinov válaszát, az 06 ompui\anuu meampa. UojieMUKa cepdi^a CA színház tagadásáról. A szív polémiája, 1915) című tanulmányt is. Ám a stilizált színházról szóló polémián kívül az orosz századforduló és századelő színházában egész sor színházelmélet, utópia és új színházi eszmény születik, amelyek különböző utakat járva, de mind a pszichológiai realizmus meghaladására tett kísérletek.

2

0 Nem véletlen, hogy Jevreinov az Anojioeun meampa/ibnocmu című írásában úgy fogalmaz, hogy „hihetetlen feszült színházi igazságkeresés korát éljük", és úgy véli, hogy a színháztörténetben soha nem létezett még olyan korszak, amelyben ilyen különböző módon képzelték volna el a színház hivatását, feladatát. A századelő orosz színházának legfontosabb vitái azonban a Művész Színház és a stilizált színház esztétikai polémiája köré csoportosulnak, s ez lesz e korszak legtermékenyebb és a 20. századi színháztörténet szempontjából legjelentősebb vitája, amely nem elsősorban írott formában, hanem a színpadon (és némiképp a színészképzés és színháztörténet-írás porondján) zajlik. A stilizált színház, elvetve a másodlagos valóság és a pszichológiai realizmus eszményeit, a színház specifikumának a teatralitást tekinti, és törekvése a színpadi teatralitáshoz való visszatalálás. Ennek eredményeként jön létre a színház újrateatralizálása (reteatralizálása).

2

1 2

0 A meghatározó színházi utópiák közül említem Vjacseszlav Ivanov misztériumszínházi eszményét, Mihail Kuzmin mozdulatlan színházát, Fjodor Szologub úgynevezett egy akarat színházi eszményét. Ezeket a színházi utópiákat elemzik például M. Cymborska-Leboda tanulmányai. 2

1 A reteatralizáció színháztörténeti és színháztipológiai jelenségét Pavis egyszerűen így összegzi: „a naturalizmussal ellentétes irányzat". („Reteatralizáció" szócikk) A reteatralizált színház, szemben a naturalizmussal, nem az előadás valószerűségét, hanem a konvenciók meglétét hangsúlyozza: színész és szereplő (perszonázs) szétválasztását, valamint a mise en scene hagyományos színházi eljárásait. 133