P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Tompa Andrea: Az orosz századelő művészete és a teatralitás

Tompa Andrea Az orosz századforduló és századelő színházában kitüntetett helye van a színpadi teatralitásnak. Hogy e színházi aranykor létrejöhetett, annak két döntő fontosságú oka van, véli a téma egyik kutatója (Aucouturier, 1984: 9): egyrészt a kor jelentős, úgynevezett modern írói, Csehov, Gorkij, Andrejev drámaíróként is működnek és ismertté válnak, tehát az orosz nagyregény után az orosz drámairodalom fénykora ez; másrészt a századforduló-századelő korszakában az orosz színház belép a nemzetközi porondra és a világszínház meghatározó tényezőjévé válik. Egy harmadik szempont, úgy vélem, a századelő művészetében nagy szerepet játszó színházi gondolat térnyerése, a különböző művészeti ágak képviselőinek a színházi gyakorlat és/vagy elmélet felé fordulása, s ennek eredményeképp az a rendkívül termékeny párbeszéd és vita, amely a színházművészet feladatai, eredete, specifikuma, társadalmi szerepe körül forog. Az orosz színházelmélet, színháztörténet-írás és elsősorban magának a színházi gyakorlatnak soha nem látott reneszánsza ez a korszak. A Sztanyiszlavszkij vezette Moszkvai Művész Színház új esztétikai elvet, a másodlagos valóság, a negyedik fal és a pszichológiai realizmus elvét dolgozza ki és valósítja meg remek színpadi teljesítményeiben. A színházi értelemben vett teatralitás - a színházi gyakorlatban és elméletben - azonban éppen a Művész Színház esztétikai princípiumaival szemben határozza meg önmagát. A teátrális színház, avagy a színház teatralitásának keresése, ebben a korszakban nem más, mint magának a színház specifikumának keresése. Bizonyos alkotók, mint Mejerhold, Jevreinov és mások azért indulnak e specifikum keresésére, mivel úgy vélik, a színpadi realizmus, a másodlagos valóság megteremtése és a pszichológiai realizmus játékmódja elvitatta a színház specifikumát, a teatralitást. Mindennek egyik első megfogalmazása Valerij Brjuszov a Művész Színházról írt híres 1902-es kritikája, a Heny>KHasi npaada című írása, melyben a szerző a művészet konvencionális jellegét, konvenciókra való épülését (ycnoenocmb.) és a tudatosan alkalmazott konvenciók használatát hangsúlyozza, magát a művészi folyamatot stilizációnak (cmuAU3aitux) nevezve. Ez az írás az egyik első manifesztuma a stilizált színház (yc/ioanbiü meamp) eszményének, melyhez olyan alkotók csatlakoznak hamarosan, mint Vszevolod Mejerhold és a drámaíró, rendező, teoretikus Nyikolaj Jevreinov. Az Anojioeux meampajibnocmu (A színház apológiája, 1908) című programatikus írásában Jevreinov így fogalmazza meg a stilizált színház elvét: „A színház szerintem sohasem volt, nem is lehetett volna más, mint stilizált, akármilyen végletes naturalizmust műveltek volna is a deszkáin, és bármilyen következetesen törekedett is volna a színház a leghitelesebb igazságra - a tér és az idő benne mindig konvenció [ycnoenocmb1 marad". (Itt jegyzem meg, hogy az orosz ycjioQHbiü meamp kifejezést színháztörténeti fogalomként magyarra fordították feltételezettnek [lásd például Szántó Judit fordítását P. Simhandl, 1998 könyvében], vagy gyakrabban stilizáltnak [Mejerhold A stilizált színház első kísérletei, ford. Barta András]; Pavis színházi szótára szerint elsősorban - akárcsak a 132