P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Tompa Andrea: Az orosz századelő művészete és a teatralitás

Tompa Andrea pad nézi a nézőket, ezáltal relativizálja magát a nézőt is. Ezzel együtt le is leplezi a színházat, és elvitatja valóságát. A színház Benois számára tehát nem valóság, hanem konvenció. Színházelméleti szempontból vizsgálva a képet ez itt nem egy realista, önmagát másodlagos valóságnak tételező színház, hanem egy stilizáción alapuló (ycsioenbiü) színház. Ugyanakkor ezen a fordított képen nemcsak a színészek nézik a nézőket, hanem az alkotásba bekerül a mi nézői látószögünk is. Hiszen mi, a kép nézői ugyanabból a szempontból látunk, mint a színészek. Benois képének nemcsak az a jelentősége, hogy a Művészet világa egyik kedvenc tematikáját, a commedia dell'artét a színházban ábrázolta, hanem elsősorban az, hogy a színpadi valóságot relativizálja, a világot a színpad felől szemléli. Ez a festmény, amelyben nem a néző nézi a színpadot, hanem Harlekin és Kolombina nézi a nézőket, a századelő képzőművészeti teatralitásának emblematikus alkotása. Hogy az olasz commedia dell'arte alakjai milyen fontosak e festők számára, mutatja az is, hogy Suhajev és Jakovlev közös önarcképükön Harlekin és Pierrot jelmezében festik le magukat (1914). Ugyanígy Mejerhold Pierrot és Jevreinov pedig Harlekin szerepével azonosul a lét szintjén és a színházban egyaránt. Az olasz commedia mellett az udvari és népi ünnepségek tematikájával is gyakran találkozunk a Művészet világa képein. Ezek a témák, a nyilvános ünnepségek, álarcosbálok, farsangok jól illeszkednek a teatralizált lét ábrázolásához. (A karnevál fontos téma a korszak színházában is, elég a Karnevál című balettre gondolni, amelyhez Bakszt tervezett díszleteket.) Benois Álarcosbál XIV. Lajos korában (

Macxapad npu Jlwdoauice XIV., 1898) című képén a Napkirály témáját, Versailles-sorozatát az álarcosbál témájával köti össze. A képen csak egy kivilágított épület és az azon látható szobrok vehetők ki pontosan; az előtte nyüzsgő, táncoló, bábszerű lényekből álló, ünneplő tömeget kékes sötétség borítja. A korszak színházában Mejerhold Lermontov Álarcosbál-rendezése (1917) is igen jelentős előadás volt; az előadáshoz a Művészet világa csoport egyik tagja és a kiváló díszlettervező, Alekszander Golovin készítette a díszlet- és jelmeztervet. Az álarcosbál, az arisztokrácia szórakozási formái, az udvari ünnepségek iránt kevéssé fogékony, inkább a népi ünnepek iránt érdeklődő Borisz Kusztogyijevnek is van ilyen tematikájú képe: a Gyerekek álarcosbáli ruhában (/jemu a MacKapadnux KocmwMax, 1909) című festményén két kisgyereket ábrázol Lajos korabeli ruhában, parókával. Azonban nemcsak olasz vagy velencei karneváli jelenetekkel találkozunk. A nyugatos orientációjú festők mellett vannak olyan alkotók is, akik az orosz népművészeti hagyományokból, formákból, ornamentikából indulnak ki, és a szecesszió jegyében stilizálják azokat. A népi és vallásos ünnepek, vásárok, vagy a 18. századi orosz provincia ritualizált mindennapjai jelennek meg a már említett Kusztogyijev, Ivan Bilibin, illetve a csoporthoz kevésbé kapcsolódó Andrej Rjabuskin (aki a stilizált orosz provincia festője, s így némiképp Kusztogyijev és Bilibin előfutárának tekinthető) és Filipp Maljavin alkotásain. Végbemegy tehát az orosz provincia teatralizálása is, hiszen elsősorban az ünnepek 126