P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek

Színikerületek mi feladatkörbe utalt átfogó rendezés része lenne a színészek „polgárosítása", a színjátszás társadalmilag elfogadott szakmává emelése. Ennek alapja a színészképzés megoldása (a színi képezdét majd 1865-ben hozzák létre), a színésznyugdíj kérdése (az Országos Színészkebelzet Nyugdíjintézete 1871-ben alakul meg) és a színikerületek kérdése. Egressy gondolatmenetében a kerületeknek két feladata volt. Az első a nemzeti nyelv és kultúra terjesztése, erősítése, és az idegen nyelvi és kulturális hatások megállítása. Nyelvi és kulturális „határzárat" képzelt el, a szó földrajzi értelmében. Nyolc, egy-egy központi várossal rendelkező színikerületét, amelyet két-három, határ menti vármegye alkotott volna, ezért tervezte Magyarország végvidékeire. Határvidéki kerületei közül a délkeleti Arad és Temes megye volt (Temesvár központtal), a délieket pedig Torontál és Bács (Nagybecskerek központtal), illetve Baranya, Tolna és Somogy vármegye alkotta (Pécs központtal). Nyugaton Zala, Vas és Sopron megyéket vonta össze, a kerületi főszínházat Sopronba telepítve. Északnyugaton Pozsony, Moson, Nyitra és Bars megyékre számított, Pozsonyt, az országgyűlések városát jelölve ki kerületi „fővárosnak", északon pedig Trencsén, Árva, Turóc, Liptó és Zólyom megye (Trencsén központtal), illetve Abaúj, Szepes és Sáros vármegye (Kassa központtal) zárta a sort. Egressy - a magyar államiság akkor érvényes kereteiben gondolkodva - Erdéllyel, amely különálló volt és saját országgyűléssel bírt, nem számolt. Kerületi rendszerének másik feladata a színművészet szakmai feltételeinek megteremtése és színvonalának megemelése - az ország egész területén, a szakma minden művelője számára. Mindez természetesen feltételezte az akkor létezőnél sokkal kiépültebb színházi infrastruktúrát, a központi városban a megfelelő színházépületet és a folyamatosan rendelkezésre álló összeget az épület és a kerületi társulat fenntartására. Az infrastruktúra és a működés költségeit Egressy megosztotta a központi város és a kerület között: a színházépületről a központ gondoskodna, az alapműködéshez szükséges tőkét a kerület megyéi biztosítanák. A Nemzeti Színház megvalósult példáját tette meg kalkulációja alapjául. 400 000 forint alaptőkét számolt kerületenként, mely tőke kamataiból (havi 2000 forint) biztosítani kell nem a kerület, hanem a központi város színházának működését. A kerületi társulat működési forrásait (központi forrás és bevétel) az anyaváros és a kerület többi játszóhelye között nem egyenlően osztotta meg, a második helységcsoportot önfenntartásra utalva és kiszolgáltatva a bizonytalan és változó napi jövedelmeknek. Az így létrejövő finanszírozási rend és kerületi beosztás egyet mindenképpen biztosított volna: az ország legalább nyolc városában nyolc megfelelő játszóhelyet és nyolc egzisztenciálisan szilárd, szakmailag feltehetően mértékadó társulatot, az akkor létező egyetlen, a pesti Nemzeti Színház helyett. A kialakítandó rendszer működése, szervezeti felépítése központosított, és független a finanszírozó megyéktől. A kerületek élén álló igazgatók az országgyűlésnek tartoznának pénzügyi elszámolással, fölöttük általános szakmai és pénzügyi felügyeleti joggal országos főigazgató állna. Az Egressy által elképzelt országos színházszervezet kizárólag az állam által ellenőrzött hálózatként illeszkedett volna egy központi közművelődési programba. Egressy számára nem merült fel és ezért rendszeréből szinte teljesen hiányzik két olyan szempont, amely a későbbi kerületszervezési kísérletekben meghatározó lett: a kerület demográfiai sajátosságai és az országban működő társulatok számának korlátozása, illetve a társulatok nagysága. Ez utóbbiaknak csak kifejtése maradt el, 71