P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek

Színikerületek Egressy rendszere mögött nagyrészt azonos nagyságú és játékerejű, minden műsor­réteget egyformán előadni képes együtteseket feltételezhetünk, minden kerületben egyet. A színművészet közművelődési feladatai csak egy centralizált rendszerben valósíthatók meg maradéktalanul, a központosítás és állami felügyelet pedig kizárja a szabad versenyt, ezzel szemben biztosítja a társulatok működési feltételeit. Ugyanezek az okok, valamint az a gondolat, hogy a kerületi rendszert elsősorban és legelőször a kifejezetten vegyes nyelvű vármegyékben kell kialakítani, teszik elhanyagolhatóvá a demográfiai szempontokat. Az ország belső területei csatlakoz­nának a már létező kerületekhez. „Beljebb eső vidékeink, hol nemzetiségünk nincs annyi vésznek kitéve, törvényes kényszerítés nélkül is követendik a' végvidékek példáját 's kerületekbe fognak állni..." 5 Egressy koncepciója a színikerületi gondolat történetében egyedülállóan kimunkált, és különbözik mind a későbbi elképzelésektől, mind az 1879-1880-ban végrehajtott kísérlettől. Alig fél évvel később Sepsy Károly színigazgató jóval kevesebb elméleti indok­lással, hasonló elképzelést vázolt. 6 Sepsy Magyarországon tíz, Erdélyben pedig há­rom társulatot szervezett volna, ő tehát megszabta az országban működő színigaz­gatók számát, azzal a fenntartással, hogy számuk szükség szerint növelhető. Az egy társulat által bejátszandó terület határait ő is az amúgy is adott, s így kézenfekvő köz­igazgatási egységhez, a megyéhez kötötte, de csak a kerület központját adta meg, a kerület földrajzi kialakításáról nem írt. Kijelölt városai Egressyhez hasonlóan a ve­gyes nyelvű, határ menti területeken helyezkedtek el, és ez arra utal, hogy Sepsy is sarkalatos kérdésnek tartotta az idegen ajkú közönség meghódítását. Felsorolt kerü­leti központjai közül négy (Pozsony, Sopron, Temesvár, Kassa) megegyezik az Eg­ressy által kijelöltekkel, a többit - úgy tűnik, inkább ötletszerűen, példaként említve őket - Horvátország települései (Fiume, Károlyváros, Zágráb, Várasd), valamint a Szepesség (Lőcse, Igló, Késmárk, Eperjes) és Erdély (Nagyszeben, Brassó) szász városai közül választotta. A színikerületek kérdése az 1850-es években bukkant fel újra, Futó János színész vetette fel a Magyar Sajtó című lapban. írásának bevezetőjében helyzetképet fest „színművészetünk állapotá"-ról, és leírása arról tanúskodik, hogy az eltelt tíz esz­tendő alatt (Sepsy Károly említett cikkében szinte ugyanezt a látleletet rögzítette) a színészet szakmailag felhígult, a társulatok léte, stabilitása egyre bizonytalanabb. „Egy 18-20 személyzetű társulatban alig találunk egyharmadrészben a való hiva­tottság nyomaira; a nagyobbrészt mindenütt a tehetség nélküli kiképzést mulasztott egyéniségek osztálya képviseli. [...] Innen van az, hogy a vidéki színtársulatok vál­tozhatlan változandóságnak, szétbomlásnak vannak minduntalan kitéve." 7 Futó két intézkedést tartott szükségesnek: az egyik bizonyos képzettségi szint megkövetelé­se a színészetbe lépőktől, a másik a színikerületi rendszer bevezetése. Míg Egressy 1846 végén az állami színészképző intézet létrehozásáért szállt síkra, addig Futó János számára 1856-ban elsősorban az volt a kérdés, mi legyen az a műveltségi mini­mum, amely nélkül senki nem léphet színi pályára. Programja feladta az állami, in­tézményesített, szakmai mércét is jelentő képzést, de a színészet rendezését orszá­gos színházszervezet kialakításával látta megoldhatónak. Tervezete az 1840-es évek programjai és a két és fél évtizeddel későbbi kerületi rendszer között helyezkedik el: az előbbiből a színészet állandósításának igényét és a megyei szintű szervezést őrizte meg. A színészet állandósításán egy körzet folyamatos színházi-kulturális 72

Next

/
Thumbnails
Contents