P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek

Színikerületek lalkozó javaslatokat, illetve magát a végül egy évadra megvalósult színikerületi beosztást jellemezte. Ezek közül az első a kerületben játszó társulat támogatása, az egzisztenciális biztonság és az ebből következő szakmai lehetőségek: a dunántúli színikerület az 1820-30-as évek megyei színpártolásának megnyilvánulásaként a színügy támogatásának anyagi eszközeit koncentrálta. A második a bejátszott terület topográfiai meghatározása: ez, ebben az esetben a szövetkezett vármegyék miatt adott. A harmadik az így létrehozandó színházi struktúra szervezeti felépítése: az együttest a kerületi társulat fenntartásában érdekelt vármegyék által megbízott igazgató irányította. A dunántúli kerület regionális kezdeményezés volt, a magyar nyelvű színjátszás fejlődésének ebben a szakaszában pedig egy-egy kiváló együttes eltartásához is tekintélyes összefogásra volt szükség. így fel sem merült az a későbbi - az országos színházszervezet szerkezetére vonatkozó - fontos kérdés: hány társulatot képes eltartani a magyar színházlátogató közönség? Ez volt a negyedik szempont. A vidéki színészet az 1840-es évek végére számában megszaporodott, működési és személyi feltételei azonban nem javultak. Sepsy Károly 1847-ben 50-re becsülte az országban vándorló társulatok számát.

3 „A Pesti Magyar Színház országos pártolás alá helyezése az 1840/LXIV. tc.-kel a magyar nyelv hivatalossá tételéért vívott évtizedes harc egyik utolsó állomása volt, négy évvel később a magyar minden vonatkozásban államnyelvvé lett. Ezáltal a vidéki színészet kapcsolt céljai (a szórakozásigény, a művelődés, az erkölcsnemesítés) önálló követelménnyé váltak, a vándorszínészetnek most már, állandósultabb pesti mércével, ennek a követelményrendszernek kellett többé-kevésbé megfelelnie." (Kerényi, 1981: 492-493) Azok a vidéki színészetre jellemző országos viszonyok és követelmények, amelyek között a társulatok a következő évtizedekben dolgozni fognak, az 1840-es években alapozódtak meg, kibontakozásukat a szabadságharc és az utána következő évek csak megállították egy pillanatra, de nem terelték más irányba. Megváltozott a színpártolók összetétele: a vármegyék szerepe csökkent, az állandó színházépülettel rendelkező városok színházi részvénytársaságaiban (például Kassán, Győrött) a helyi polgárság vette át a vezetést és ezzel együtt a város színi életének szervezését. A részvénytársaság tárgyalt a társulattal, meghatározta a játszási feltételeket (ezek között lehettek az előadásszámra, a műsorra, az előadások megjelenésére vonatkozó kikötések). Az állandó játszóhellyel nem rendelkező helységekben (például Szeged, Debrecen, Székesfehérvár) a városi törvényhatóságok hatáskörébe csúsztak át azok az adminisztratív feladatok, amelyeket az 1830-as években még a vármegyei apparátus és a megyei nemesség tagjai vállaltak. A színjátszás működési feltételeinek és a vele szemben támasztott követelményeknek változásai a következő évtizedekben időről időre kikényszerítették, hogy a színészetet művelők átgondolják a vidéki színészet helyzetét, és megfogalmazzák javaslataikat annak rendezésére. Az 1840-es években két elképzelés is született. Egressy Gábor kiindulópontja az volt, hogy a színház, a színművészet az ember, a polgár művelődési folyamatának alkotórésze, nevelésének egyik eszköze. Az Eötvös József-i gondolatkörhöz kapcsolódva köti össze a színházat az állammal, és a színészetről való gondoskodást az állam feladatává teszi. „Ha tehát a' status meg van arról győződve, hogy a' színészet' lényében bizonyos erők rejlenek, hogy ez erők tevékenyek, és általok üdvösen lehet a' társadalomra hatni: úgy a' színészetet hivatásához kell képesítenie."

4 Az álla70