P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Tárgyi és szellemi emlékezet - Sipőcz Mariann: A színészalbumok mint színháztörténeti források

A színészalbumok előadások jelentéktelen szituációit. A színházak igyekeztek a színészeiket egyéni arculattal felruházni. A „civil létből" és a jellegzetes színházi szerepekből összegyúrt egyéniség köré szervezték a színházi előadást, s ez a személyiség lett a reklám főszereplője is. A XX. század első felében a színész volt a főszereplő a magyar színpadon, rajta kívül a színjáték többi építőeleme háttérbe szorult. A korszak népszerű darabjainak cselekménye úgy vált a nézők szemében hitelessé - s így az előadás sikeressé -, ha sikerült hozzá megtalálni az ideális színészegyéniséget. Ezért a szerzőknek a már befutott sztárokra kellett szabniuk a jellemeket. „A nézőnek hinnie kell abban, mert hinni akar, hogy az a személy, aki a színpadról szól hozzá kiválasztott és különleges személy. Ezért azt a képet, amit tőle a színházban kapott, ráruházza az életben is, visszaadja a színésznek olyanképpen, hogy rákényszeríti." (Molnár Gál, 1967: 16) Sztárok felvonultatása tehát mind a színház mind a közönség szempontjából lényeges volt. Edgar Morin így határozza meg a sztár fogalmát: „olyan színész vagy színésznő, aki magába olvasztja a (film)hősök hősi, vagyis istenített és mítoszi lényegének egy részét, s aki viszonzásul saját lényegével teszi gazdagabbá ezt a lényeget. Amikor tehát a sztár mítoszáról beszélünk, elsősorban az istenítésnek arról a folyamatáról van szó, amelynek a színész a részese, s amely a tömegek bálványává teszi." (Edgar Morin gondolatait idézi Király Jenő, 1989: 5) Karády Katalin egyik utolsó nagy „bálványa" volt a magyar színház- és filmművészetnek. „Karády fellépéséig a magyar filmnek inkább férfisztárjai voltak" - állapítja meg Kelecsényi László (1983: 53). Jávor Pál, Páger Antal és Ráday Imre nélkülözhetetlenné vált a rendezők számára. Ennek az lehetett az oka, hogy a moziba járók többsége nő volt, s a gyártókat jobban befolyásolták az ő igényeik. Éppen Karády bemutatkozásakor változott a helyzet. A nézők érdeklődése a női sztárok felé fordult. A világháború kitörése, az ország hadba lépése átrendezte a közönséget és általuk az ideálokat is. A frontkatonák és hadviseltek jó publikumnak bizonyultak az elnőiesedő sztárrendszer számára. A kedvező körülmények azonban még nem lettek volna elegendők Karády sztárrá válásához, kellett egy „manager" is, s ezt megkapta Egyed Zoltán, a neves újságíró, lapszerkesztő személyében. Karádyt Egyed fedezte fel, ő látta meg benne a sztárszínésznői adottságokat, ő vitte el Csathóné Aczél Ilonához, hogy vele sajátítsa el „gyorstanfolyamon" a színészmesterség alapjait, s ő változtatta nevét Kanczlerről a jobb hangzású Karádyra. Nemcsak az Egyeddel való találkozás, hanem a politikai helyzet is kedvezett a fiatal színésznőjelöltnek karrierje indulásakor: az 1938-as zsidótörvény értelmében létrehozták a Színművészeti és Filmművészeti Kamarát, melynek szabályzata szerint zsidó származású személyek, rendezőktől a színészeken át az asszisztensekig bezárólag nem működhettek a (film)szakmában. A törvény a színpadon is éreztette hatását. Tehetségekben súlyosan megfogyatkozott az ország. így eseményszámba ment, hogy a Vígszínház új színésznőt szólaltat meg vezető szerepben. Karády a Pesti Színház színpadán mutatkozott be először 1939- február 4-én Somerset Maugham és Zoé Atkins Az asszony és az ördög című darabjában. A színpadtól azonban rövid idő alatt elvonta a film, ahol valóban sztárrá vált. Míg a színi világba Egyed vezette be Karádyt, a film számára Zilahy Lajos fedezte fel. A Halálos tavasszal (1939) nemcsak a magyar „film noir"

3 műfaja született meg, hanem az új sztár is Karády személyében. Hatalmas sikere egyből megteremtette arculatát: kacér, a férfiakat megszédítő, érzéki vonzású nőfigurákat alakított. Ő lett a magyar filmben a „végzet asszonya". Egy évtizedes pályafutása alatt húsz nagyjátékfilm és három kisfilm főszerepét ját56