P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Tárgyi és szellemi emlékezet - Sipőcz Mariann: A színészalbumok mint színháztörténeti források

A színészalbumok szerződnie 1930-ban az Andrássy úti Színházhoz, mert „az ő művészi hátterével vétek kabaréhoz szerződni", s így értékeli az ezt követő időszakot: „Pályája további része ezután már csak vergődés volt", amiről már nem is emlékezik meg. „Valaki, akiben nagy a mindenáron érvényesülni akarás, az energia, bizonyára kiverekedte volna magát a verem-helyzetből, de ő mintha megelégedett volna szép emlékeivel" — elmélkedik a férj. Az album jól példázza a „csak a szépre emlékező" szerkesztési elvet. A kudarc, a „lecsúszás", a kevésbé művészi munka nincs megörökítve, a kabaré-fellépésekről nincsenek cikkek, kritikák. Egyedül a Zeneakadémia Karinthyestjéről tesz a férj említést, amikor „Icuka" ismét sikert aratott. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy nem egy tiszavirág-életű színészpályáról van szó Ditrói Ica esetében, hiszen ugyan ritkábban lépett fel 1930 után, de vissza tudott kerülni a prózai színpadra: 1951-55-ben a Madách, 1955-57 között a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. Ezeket az adatokat Mészöly meg sem említi. Valóban — mint ahogy a férj kommentárjai sugallják - egy tehetséges, nagyreményű művésznő volt-e Ditrói Ica, aki egy végzetes szerződésen bukott el, s onnan már nem volt számára visszaút? Vagy talán nem is volt annyira kimagaslóan tehetséges színésznő, s akkor akart a 30-as évek Budapestjén színésznő lenni, amikor a város színházai amúgy is színészbőségben szenvedtek, s miután megértette, hogy a Ditrói név addigra már kevés befolyással bír, a kabarékban való fellépést találta a leghelyesebbnek? így már nem is kudarcként értékelhetjük a pályáját, hanem egy olyan színésznő portréját kapjuk, aki nem akart több lenni, mint ami: egy közepes képességű színésznő, aki közepes feladatokat vállal. Mészöly szándéka érthető: jobb egy felívelő karrier hirtelen megszakadásáról beszélni, jobb egy nagy tehetség művészi kielégítetlenségéről megemlékezni, mint egy közepes képességű színész(nő)t bemutatni. Persze mindez csak hipotézis, de óhatatlanul fel kell vetnünk ezeket a kérdéseket akkor, ha elfogultságot vélünk felfedezni az albumban, s még inkább akkor, ha erős érzelmi szálak kötik a készítőt a színészhez. Az albumgyűjtemény legmegrendítőbb darabja Góth Sándor albuma, melyet felesége, Kertész Ella halála után állított össze. Az album érdekessége, hogy nem Góthné pályaképét akarja megrajzolni, nem művészetének felmagasztalása a célja, csupán a szeretett hitves elvesztése iránti fájdalomnak, gyászának megfogalmazása. Az album minden bizonnyal nem a nyilvánosságnak, hanem Góthnak és Góthnénak (!) készült. Mint az Góth kommentárjaiból kiderül, az albumot 1942-ben állította össze, hat évvel felesége halála után. Góthné halálával, temetésével kapcsolatos írásokat, beszámolókat tartalmazza, melyeket rokonok gyűjtöttek össze, s adtak oda Góthnak. Valószínűleg a férj nem akarta, hogy csupán ezekkel az „utolsó percekkel" töltsön meg egy albumot, így az első lapokon nagy vonalakban képekkel és kritikákkal felvázolja felesége portréját. Szubjektív kép ez: „Az én szememben itt volt a legnagyobb, legszebb, legédesebb" - jegyzi az albumba Az ingovány című előadás kritikája mellé. Az album utolsó oldalai üresen maradtak, az odaragasztott képeket valaki kivette, s így csak Góth szavai maradtak a lapokon: „Ezeket a képeket hat év múlva láttam először, ahogy rokonaink az újságokkal eltették. Látod, Ella, el tudtalak temetni, túl tudtalak élni és még mindig itt vagyok! Sohasem voltam rád érdemes! De szerettelek és várom epedve az időt, hogy melléd tegyenek." Mivel Góthné pályáját az album csak felvázolja, s témája a halál utáni mély gyász és fájdalom, emberi és nem művészi portrét rajzol meg a gyűjtemény. De nem Kertész Elláét, hanem a férjét, Góth Sándorét. 54