P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Tárgyi és szellemi emlékezet - Sipőcz Mariann: A színészalbumok mint színháztörténeti források
A színészalbumok A színész saját albuma Császár Kamilla színésznő albuma kimondottan a nyilvánosság számára készült, hogy ezáltal mintegy biztosítsa magának a halhatatlanságot. Kifejezetten a „Színháztörténeti Múzeumnak" szánta megőrzésre. A Császár-album tipikus példája a saját művészetével elégedett, meglehetősen öntelt színészi jellemnek, melyre Staud Géza is felhívta a kutató figyelmét. A színésznő igyekezett minél imponálóbb képet festeni magáról, ennek bizonyítására elég, ha megnézzük, hogyan szerkesztette a könyvecskét. Az album első lapjára rögtön egy őt dicsőítő versikét ragasztott, melyet a következő írás követ: „Császár Kamilla is az a nő, akiről a legtávolabbról jövő idegen is egyszeri beszélgetés után megmondja, hogy színésznő, még akkor is, ha sosem látta színpadon." A folytatás pedig kritikák, cikkek halmaza, de kizárólag részletek belőlük, mert a művésznőt legkevésbé a darab, az előadás sikere érdekelte, őt csak azok a sorok ragadták meg, melyek róla szólnak. Kollégákról sem tesz említést. Sem kronológiát, sem logikus szerkesztést nem követ a gyűjtemény. „Császár Kamilla beteg volt, 3-4 napig pihennie kell"; „M. Wong címmel egyfelvonásos drámát írt"; „egy filmgyár szerződtette"; „játéka olyan természetesen hat, hogy naivsága nem csinált, nem erőszakolt, hanem szinte öntudatlan" - ilyen információkat őriz gyűjteménye. Olyan művész albuma ez, akinek kétsége sincs művészete értékéről. Az albumát záró pályaképben a következőt írja: „Férjem tartalékos főhadnagy volt, a frontokat járta. 1920-ban leszerelt. Szerződést már nem vállaltam, vendégszerepelni jártam, végül az is abbamaradt, a férjem elhelyezkedéséhez kellett alkalmazkodnom. Nagy áldozat volt, de őt választottam." Az album szerint tehát egy sikeres színésznő a körülmények áldozata lett, a család és a hivatás között döntésre kényszerült. Azonban ismét azt kell mondanunk - látva a készítő szándékait -, mint Ditrói Ica albumának esetében: a történet minden bizonnyal felülvizsgálatot igényel! Ezek tehát azok a formajegyek, irányelvek, melyek meghatározzák az egyes albumokat, s melyeket érdemes mindig megvizsgálni. Igyekeztünk olyan példákat bemutatni, melyek a legélesebben világítanak rá a készítés céljára, s melyek határozott rendezői elvről árulkodnak. Most pedig rátérünk néhány album részletes, a megadott szempontok alapján történő ismertetésére. A sztár albuma A színházművészet kettősségét Kárpáti Aurél így fogalmazza meg: „Különös épület a színház. Az egyik végén van a pénztár, másikon a színpad. Ezt akár jelképnek is vehetjük. Üzlettel kezdődik és művészettel végződik, ami nem is a legrosszabb eset. A baj rendszerint a sorrend megfordításából származik. Ha tudniillik a művészi kezdet pusztán üzleti vállalkozássá magasztosul." (Kárpáti, 1947: 13) Mivel a magánszínházak fennállása kizárólag a közönségtől függött már a század első évtizedeiben is, feltétlenül szükség volt a reklámra, a színházba járókkal való állandó kapcsolat ápolására. A közönséggel való kapcsolattartást szolgálták a színlapok, a színházi képes folyóiratok, a műsorújságok, a kirakatokban elhelyezett fényképek. A közönségszervezés mellett a színházak igyekeztek sztárszínészeket szerződtetni, mivel a leghatékonyabb hírverés mégiscsak az volt, ha a szereposztásban ismert nevek szerepeltek. Mivel a színházban ritkán lehetett szenzációs előadásokat produkálni, a szenzáció „előállítása" a sztárszínészekre hárult. Magánéletük apró epizódjai: házasságok, válások, közlekedési balesetek, szerelmek, sérelmek felerősítették az 55
