P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Tárgyi és szellemi emlékezet - Sipőcz Mariann: A színészalbumok mint színháztörténeti források
A színészalbumok melyekkel úgy tudna írni a kritikus egy színészi megoldásról, hogy mindenki ugyanazt értse alatta. Rakodczay Pál volt az első, aki azt javasolta, hogy a kritikában a színészi játék elemzése váljék uralkodóvá. Németh Antal Rakodczay nyomán azt szorgalmazta, hogy a színházi kritika két részből álljon: az előadás dramaturgiai értelmezésén túl a színészi játék részletes leírásából, vagyis a kritikaírás helyett mindketten a mimográfia-készítést tartották ideális megoldásnak, amely „a nagyok kiváló alakítását, és bár töredékesen, élettelenül és halványan, de megőrzi a következő generáció számára." (Németh, 1988: 48) Németh szerint a mimográfia az egyetlen olyan segédeszköz, amely a színészek alakítását szemlélteti. A mimográfia - bár Rakodczay és Németh 1 írásain kívül is voltak még ilyen jellegű próbálkozások - mégsem vert gyökeret nálunk. A mimográfiai leírások - ugyan helyenként valóban objektívek tudtak lenni - nagyrészt megint csak írójuk saját véleményét, asszociációit, érzelmeit tükrözték. Maradt tehát továbbra is a kritika. Könnyebb a helyzet azóta, mióta videofelvétel is rendelkezésre áll a színészi munka megörökítésére. A felvételek pontosabb, „élőbb" képet őriznek a művészi megoldásokról, egy szerep művészi megformálásáról, ám ez esetben is felmerül a múlandóság problémája a színész munkájának kapcsán, mert „adott foglalkozásokhoz, szociológiai vagy lélektani alaphelyzetekhez (szerelmi vallomás, lelki összeomlás, gyász stb.) és bizonyos karakterekhez koronként más és más testi megnyilvánulás »tartozott hozzá«" (Bécsy, 1995: 23), így előfordul, hogy egy korában kimagasló színészi teljesítmény ma már nem hat nagyszerűnek, sőt még akár nevetséges is lehet a mai befogadó számára. Ezek azok a nehézségek a színész pályáján, melyek arra késztetik, hogy valamiféle emléket hagyjon maga után, melyet ő hitelesnek érez, olyat, amiről elmondhatja, igen, ez voltam, ez az én életem, így emlékezzetek rám! Ezért születnek az emlékiratok s az albumok. Staud Géza azonban figyelmezteti a kutatót arra, hogy szkeptikusan kell szemlélni ezeket a színészi emlékezéseket, mert mint írja „íróik tárgyilagos szemléletre szinte képtelenek, saját tehetségükkel és fontosságukkal kritikátlanul eltelt emberek. A napló vagy emlékirat számukra többnyire csak a szerepjátszásnak egy különös formája." (Staud, I960: 12) A tények elhallgatása, megmásítása nemcsak egy jellembeli sajátosság lehet, hanem magának az emlékezetnek a problémája is, ugyanis az emlékezés nem olyan rövid vagy hosszú távú megőrzésre alkalmas tároló, amelyből bármikor sértetlenül előhívhatók ugyanazok az információk. Kékesi Kun Árpád így ír az emlékezetről: „Saját múltunk nem a hátunk mögött hever, különféle emlékeket hagyva hátra, hanem fordítva: (szó szerint) megalkotjuk az emlékeinkből. A múlt tehát (a jelenhez képest) nem visszafelé található, nem ott történt meg, hanem előrefelé (a jövő felől) történik, s megképződésének módja a folyamatosan bővülő és ritkuló emlékekkel együtt változik." (Kékesi Kun, 1999: 31) A színészalbumok az emlékiratoknál hitelesebb képet nyújtanak a színészről, hiszen a sajtó és a fotó jóval tényszerűbb dokumentumok, de természetesen a gyűjtés esetenként itt is szelektív, és sok esetben úgymond „csak a szépre emlékező". Másrészt, hogy a sajtó, az újságíró milyen képet rajzol meg a színészről, szintén több tényezőtől függ: személyes rokonszenv, a kor divatja, s az adott társadalom „sztárkultusza" is lehet befolyásoló tényező. 49
