P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Tárgyi és szellemi emlékezet - Sipőcz Mariann: A színészalbumok mint színháztörténeti források

A színészalbumok készítés célja. Az albumok száma és azok terjedelme megakadályozza, hogy a gyűjteményt részletesen, minden darabjára kiterjedően megvizsgáljuk, így az általános jellemzők bemutatása után két színész - Karády Katalin és Kovács György albumainak részletes ismertetésével kívánunk rámutatni arra, hogy ezen forráscsoport is a színháztörténeti kutatások forrásanyagainak fontos kiegészítő részét képezheti. Miért készültek a színészalbumok? „Az emlék mindent jelent a színésznek, akinek művészi munkájából, vajúdásos kínlódásaiból, mámorosan tapsos sikereiből semmije sem marad meg más, mint az emlék, az emlékezés... A festő munkáját megőrzi a kép, a szobrász ihletét hirdeti a szobor, a színész munkája a levegőbe hangzik. A színész ihlete meghal abban a percben, amikor szerepe után lehull a függöny... Tehetséges munkával alkotott szerepek képe, ihletett színpadi percek hangulata talán még tovább rezeg, tovább él a hallgató, néző képzeletében, de az idő múlik, az emlékezés kopik, a kortársak fogynak, és a színész egyedül marad emlékeivel, amelyek a múltból erőt szívnak és a jövőre reményt ígérnek" - ezekkel a szavakkal nyitotta meg Bánóczi Dezső, a színész-rendező a 30 éves jubileumára rendezett estet, s nem véletlen, hogy albumának mottójául azt a cikket választotta, mely beszédének ezen részletét tartalmazza. Bánóczi gondolatai nemcsak a színészi hivatás nehézségeire világítanak rá, hanem az albumkészítő „ars poeticáját" is megfogalmazzák: megörökíteni a megörökíthetetlent, maradandóvá tenni a múlandót. A színész „problémája" a színház problémája is egyben. Abban a pillanatban, ahogy a színész elhagyja a színpadot és leeresztik a függönyt, az előadásból nem marad meg semmi. Míg egy festmény, egy szobor megőrzi a művész alkotását, addig a színészi munkának ez a rögzítettség nem lényegi eleme. Természetesen a színháztörténeti források az előadás egyes mozzanatait rögzítik, így képet kaphatunk a díszletről, jelmezről, rendezői koncepcióról, az előadás helyéről és a színészi alakításról is, de ez a rekonstrukció nem lehet egy előadás tökéletes megismétlése. Ma már televízió- és videofelvétel is rendelkezésre áll, így egy egész előadást is újra meg tudunk tekinteni, ez azonban továbbra sem változtatja meg a színjáték eredeti jellegét: az előadás megismételhetetlen, s a függöny legördülte után már csak az alkotók és a közönség emlékezetében él tovább. Amíg más műalkotás, mint az alkotási folyamat eredménye jelentkezik, s az alkotás befejeztével „leválik" alkotójáról, addig a „színész művészetében egyesül az alkotó személyiség, az anyag, az eszköz és maga a műalkotás egy és ugyanazon tárgyban úgy, hogy szervesen elválaszthatatlanok egymástól." (Tairov, 1983: 86-87) így a színész halálával az alkotó, az anyag és az eszköz is megsemmisül, s az életműről csak emlékek maradnak az utókornak. Régi színészek művészetének emlékét őrzik a képes ábrázolásokon kívül a sajtóban megjelent kritikák is, de ez a forrás sem nyújt hiteles képet az alakításról. A kritikával kapcsolatos problémát Bécsy Tamás a következőképpen fogalmazza meg: „igen nehéz, szinte lehetetlen mást leírni egy színészi alakításról, mint véleményt, benyomást, ítéletet." (Bécsy, 1995: 21) Már a múltban is akadt néhány kritikus, akinek szándékában állt, hogy megörökítse a színészek játékát, ami azonban ott feneklett meg, hogy a színészi alakítás lényegére nincsenek meg a „szakszavak", 48