P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Tárgyi és szellemi emlékezet - Szúdy Eszter: Táncemlékek gyűjteménye

Szúdy Eszter Táncemlékek gyűjteménye A táncarchívum megalakulásáról, felépítéséről és működéséről Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2002-ben ünnepli fennállásának 50 éves jubileumát. Az intézet egyik részlege, a táncarchívum azonban jóval fiatalabb, mindössze 15 esztendeje került az OSZMI falai közé. Hogy, hol működött azelőtt? Kik, hogyan, mikor és milyen körülmények között hozták létre a legősibb és legillékonyabb művészet emlékeinek gyűjteményét? A történeti megismeréshez mintegy 50 évet kell visszalapozni, s talán nem árt röviden vázolni a hazai tánckultúra és táncélet akkori sajátosságait. A magyar tánckultúra fejlődési irányát 1945 után, közelebbről 1948-tól a szocialista kultúrpolitika határozta meg. A XX. század első évtizedeiben nálunk is virágzó mozdulatművészetet, a szabad tánc mozgalmat mint a „rothadó kapitalizmus egyik művészeti bomlástermékét" felszámolták, a modern tánc stúdiók bezártak. A mozdulatművészek közül sokan bekapcsolódtak a balett és a néptánc pedagógiai tevékenységébe, művészeti irányításába. Az államilag preferált két táncágazat tehát a balett és a néptánc maradt. Mint azt Körtvélyes Géza írja: „Az egységes művészetpolitikai koncepció azután erőteljesen befolyásolta a táncágazatok helyzetét, megítélését, a kialakuló társulatok műsorpolitikáját és a kritika szemléletét; hatására hivatásos néptáncegyüttesek születtek, új közönségrétegek keletkeztek és zárkóztak fel a korábbiakhoz. A balettművészetben az új koncepció elsősorban azt jelentette, hogy az Operaház folytassa, tudatosan fejlessze tovább a realisztikus nemzeti repertoárt [amelyet Harangozó Gyula sikeres balettjei fémjeleztek - Sz. EJ, vegye át a maradandó értékű orosz romantikus hagyományt, mutassa be a szovjet balett patinás darabjait. Ugyanakkor - zenében és koreográfiában - számolja fel a repertoár »burzsoá-formalista« rétegét, hagyja abba a modernista kísérletezést és szakítsa meg a kapcsolatot a »Nyugat« zene- és táncművészeti életével. A balett mellett a megszülető, nagy amatőr mozgalomra épülő néptáncművészet vált a másik igényelt, művelhető táncművészeti ágazattá." (1989: 83) Első hivatásos néptáncegyüttesünk, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttes tánckara (művészeti vezető Szabó Iván) 1948-ban alakult, két évvel később, 1950-ben pedig megszületett a Magyar Állami Népi Együttes, Rábai Miklós művészeti vezetésével, illetve a SZOT Központi Együttese, amelynek Molnár István lett a művészeti vezetője. A magyar balett életében is fordulópontot jelentett az 1950-es esztendő, hiszen ekkor mutatták be a Magyar Állami Operaházban az orosz-szovjet táncművészet nagy, háromfelvonásos (addig általában egyfelvonásos műveket játszott a balettegyüttes) reprezentáns darabjait: A diótörck, Csajkovszkij-Vajnonen alkotását és a Párizs lángjait, Aszafjev-Vajnonen realista balettdrámáját. 51-ben azután A hattyúk 39