P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Tárgyi és szellemi emlékezet - P. Müller Péter. Színház és (intézményes) emlékezet
Színház és (intézményes) emlékezet Az áthagyományozódás (az újramondás, újraírás) fenti két esete (az Übü király és A színház és a pestis előadásról) az emlékezet intézményesülésének (és ezzel kanonizálódásának) is példája, amelyek azt is jelzik, hogy az egyedi (nem kollektív) emlékezet döntő sajátossága annak viszonylagossága és másodlagossága. Yeats esetében a nyelv nem ismerete, Nin esetében a diagnosztikus nézőpont különössége. A színházi emlékezet döntő része feltehetőleg ilyen típusú - relatív és közvetett - elbeszélésekből áll, amelyekkel kapcsolatban azért nem vethető fel az autentikusság és inautentikusság kérdése, mert hiányzik mellőlük (mögülük) az a hiteles emlékezet, amellyel viszonyba lehetne őket állítani. Felvethető azonban velük kapcsolatban az a kérdés, amely emlékezet mivoltukra irányul. Hiszen az újrafelhasználás egyre távolabbra juttatja ezeket az emlékeket a tényleges emlékezőktől, az egyéni emlékezettől, s így vitatható, hogy „lehet-e egyáltalán a messze múltba nyúló kulturális emlékezetet emlékezetnek nevezni. Halbwachs egyenesen eltorzult emlékezetnek nevezte a hagyományt, mert nélkülözi azt az elevenséget, amely az egyéni emlékezetek által fenntartott kollektív emlékezetre jellemző." (S. Varga, 2002: 46) Az áthagyományozódás, újraírás, újramondás azonban (a fenti példákban is) minden esetben rekontextualizálja az adott elbeszélést, amely így sohasem egy múltbeli esemény (stb.) rekonstrukciója, önmagában való felidézése. Nem is lehet az, mivel „az emlékezés mindig válogat a múltban, s csak azt tartja meg, ami egy jelenben érvényes és releváns jelentést múltból származónak tud feltüntetni. A hagyományban adva lévő »emlék« elevensége tehát nem közvetlenül a múltból ered, hanem a jelen sugározza át a múltba." (S. Varga, 2002: 46) Az emlékezés lehetőségének korlátozott volta jól illusztrálható Jerzy Grotowski 1960-as évekbeli rendezéseinek azon vonásával, hogy a színházi előadásban extrém intimitásra való törekvés következtében a rendező radikálisan korlátozta a nézőszámot. A Doktor Faustuáian (1963) ötven fő alatt volt a nézőszám, Az állhatatos herceg (1966) esetében legfeljebb harminc-negyven fő leshetett be a játékteret övező fapalánkon, az Apocalypsis cum figuris (1968) nézőszáma pedig egy-egy előadás alkalmával nem lehetett több huszonöt főnél. A lehetséges emlékezők számának ez a szélsőséges csökkentése nem korlátozza magát az emlékezést vagy annak intenzitását, csupán jobban láthatóvá teszi azt az evidenciát, hogy „az ember nem egyedül emlékezik, hanem mások emlékeinek segítségével, [...] a másoktól hallott elbeszéléseket saját emlékeiként kezeli." (Ricoeur, 1999: 55) A Grotowskielőadások kanonizálódásában a nézőszámnak, a közvetlen szemtanúk és majdani emlékezők nagyságrendjének nem volt szerepe. Minél kisebb volt a közönség, annál inkább túlreprezentált volt benne a szakmai néző. Akiknek egyik dolga éppen az emlékezet intézményesítése, a kultúra kanonizálása. E folyamat - a kanonizálás és intézményes(ített) emlékezés - egyik eszköze, a színházi előadás rögzítésének egyik lehetősége a kritika, mely a nyelv, pontosabban az írás közvetítésével próbál megragadni egy lényege szerint nem nyelvi produktumot. Noha vitatható, hogy vajon a nyelv mennyiben alkalmas a színházi előadás megörökítésére, a kritika ambíciója mindenesetre az, hogy ezt a szerepet betöltse. Ennek az aspirációnak a megvalósulása azonban igencsak kétséges a magyar színikritika esetében. Az ugyanis ebben a tekintetben (is) alapos megújításra szorul. Ugyanakkor „keserű paradoxon olyasvalaminek a reformjáról beszélni, ami - nincs. [...] Dramaturgiai méltatást adni a zsurnalisztikában mindennél könnyebb. Nem kell 14
