P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Tárgyi és szellemi emlékezet - P. Müller Péter. Színház és (intézményes) emlékezet
Színház és (intézményes) emlékezet hozzá más, mint egy adag sztereotip frázis. [...] A színészeti kritika a múlt [XIX. - P. M. P] században is, amikor még becsületes és jóhiszemű volt, és ma is, amikor már jórészt prostituálódott, és a hagyomány kedvéért nevezik »kritikának«, mindig olyanok kezébe volt letéve, akik általában nem tudtak ezzel a fegyverrel bánni, mert nem is tanulták meg a leírt szavak színészi szempontból való mérlegelését. Azt még belátták valahogy a zsurnalisztikában, hogy a zenéről csak zeneértő [...] mondhat véleményt, de azt sohasem akarták (és akarják) megérteni, hogy színészek játékát pedig csak olyan egyén képes méltatni, aki valamennyire otthonos a színészi alkotás műhelytitkaiban..." (Németh, 1988: 44-45) Németh Antal mindezt 1923-ban írta, Színházi kritikánk reformjáról című tanulmányában. A hazai kritikai állapotok sivárságát a némettel összevetve egy további megállapításra is jut, amely a színházi emlékezet megőrzése vagy eltűnése kapcsán igazán fontos. így ír: „Aki a régi német színházi kritikákat lapozgatja, megdöbbenve láthatja, hogy milyen rekonstruálhatóan hű és plasztikus leírását őrzik a nagy német aktorok alakításainak. Johann Franz Brockmann Hamletjéről például elevenebb képet rajzol Johann Friedrich Schink a XVIII. század utolsó negyedének elején, mint amennyit az összes magyar kritika mozaikjából Egressyéről összeállíthatunk. Monty Jacobs egész kötetre való ilyen elszórt mimográfiai töredéket gyűjtött össze német színészekről, a magyar kritikák sivár mezején viszont alig lelhető egy-egy szürke emlék, mely visszaidézné a kárpit legördültével a semmibe foszlott múltat." (Németh, 1988: 48) A technikai rögzítés előtti időkből különösen fontos (volna) az előadásokra vonatkozó leírásoknak mint tárgyiasult emlékeknek a szerepe, hiszen ezek révén lehet(ne) visszakövetkeztetni a színházi műalkotás sajátosságaira, a színészi alakítások mikéntjére. Ahol azonban a kritika nem tudja betölteni ezt a szerepet, ahol az előadás leírására és elemzésére nem kerül sor, ott a kritika emlékezeti szerepe parciális, és gyakran még a színlapok informatív értékét sem éri el. A színházi emlékezet különös és sajátos módon van kiszolgáltatva a kultúra közvetítésére alkalmas technikai eszközöknek. Ily módon a jelenből a múltba sugárzott „emlékek" játékba kerülésében meghatározó szerepet töltenek be az olyan közvetítő és megörökítő eszközök, mint a nyomtatás, a fényképezés, a hang- és képrögzítés, a digitalizálás stb. A színház társadalmi szerepváltozása, a technikai fejlődés minden korszakban hatással volt/van a színházi emlékezetre, arra, hogy egy-egy kor társadalma mit tartott érdemesnek a megörökítésre, és hogy ehhez milyen eszközök álltak rendelkezésre. Az áthagyományozásban és az emlékezet működtetésében az alkotó művész, a közönség és a közvetítő intézmények (benne a nyomtatott sajtó, az elektronikus média, a kritika, az oktatás, a közgyűjtemények stb.) eltérő szerepet játszottak. Ebben az eltérő szerepben is közös azonban az, hogy a folyamat nem egyszerű akkumulálódásként írható le, mivel „a kulturális emlékezet a hagyomány kánonok szerinti kiválogatásával, ennek nyomán keletkezik, ami viszont részleges hagyományvesztést idéz elő" (Gyáni, 2002: 9), vagyis az emlékezeti kiválasztódás együtt mozog a felejtésben megnyilvánuló kizáródással. A technikai eszközök nemcsak a rögzítés (megörökítés) módját, hanem annak tartalmát is meghatározzák, a mit és a hogyan kereteit egyszerre jelölik ki. A fényképezés például kirekeszt mindent az előadás hangzó világából, míg a hangrögzítés a színházi produkció képi világát teszi zárójelbe. A technikai rögzítés lehetőségeinek sorában a fényképezés - az objektív révén - a megörökítés valószerűségének, hitelességének látszatát teremtette meg. Mindez a színházi fényképezés 15
