P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ

Egy sebtében kipingált világ lező „egyenmaszk" (11). Rodrig Ivanovics börtönigazgató vattával kitömött zubbonyt visel, s mint később kiderül, hátsó fele is tömött (126); arca festett, „kelttészta állát púder" lisztezi (41), akárcsak a börtönszemélyzetét. Nem csak „eszményi parókát" (8) visel, de arca „minden szeretet nélkül ideképzelt, kissé elavult ráncrendszerű", amelynek két szem kölcsönöz „némi előírt élénkséget". Az „ideképzelt" — eredetileg: kiválasztott — szó máris jelzi, hogy fiktív, megalkotott teremtmények világában vagyunk. Az „előírt" szó azonban magyarul azt a képzetet keltheti, hogy a rendszabályzat által előírt börtönigazgatói mosolyról lenne szó, mint ahogyan a szövegben egy kicsit korábban ez a szabályzat meg is jelenik a cella falán. Oroszul azonban az „uszlovno ozsivleno" kifejezést olvassuk, amely ebben a festett, marionettek által előadott produkcióban színházi utalásként értelmezendő. Az orosz „uszlovno" szót színháztörténeti fogalomként fordítják feltételezettnek (lásd például Szántó Judit fordítását Simhandl, 1998 könyvében), vagy gyakrabban stilizáltnak, míg Pavis szerint (1991: 395) elsősorban konvenciót jelent. Valerij Brjuszov a Művész Színházról írt híres 1902-es kritikájában, a Nyenuzsnajapravda (Felesleges igazság) címűben - amelyet a stilizált színház egyik első teoretikus megfogalmazásának tekinthetünk - színházi értelemben kétféle konvencióról beszél. Létezik egyrészt egy konvencionális, az eredetiséget nélkülöző, közhelyes színházi nyelv, de — és e mellett száll síkra Brjuszov - létezik egy másik, a művészet természetéhez tartozó tudatos egyezmény, konvenció is. „Ahol művészet van, ott konvenció is van", jelenti ki (Brjuszov, 1975: 71). Ennek a konvenciónak a hangsúlyozásán, tudatosításán halad majd a naturalizmussal szembehelyezkedő „uszlovnij tyeatr" (melyet dolgozatomban megfelelőbb szó híján stilizált színháznak nevezek), amelynek egyik legfontosabb kifejezése Mejerhold esztétikája. A későbbiekben tárgyalt orosz századelő és az avantgarde színház hatásai már itt, ebben a nabokovi szereplő leírásában is tetten érhetőek. A szövegépítkezés szerint előbb tehát csak egy parókás figura jelenik meg, akiről aztán kiderül, hogy szeretet nélkül választották ki az arcát, majd úgymond stilizált élénkséggel ruházzák fel. A paróka az első eszköz, amely - még realista kereteken belül - valami művit helyez a szereplőre, majd ebbe a művi (feltételezett, stilizált) álvalóságba egyre beljebb megyünk. Hogy a börtönigazgató egy előre megírt szerepet játszik, ez napóleoni vagy éppen sztálini testtartásából is kiolvasható: „Zubbonyban volt, mint mindig, egyik kezét a zubbonya alá dugta kidüllesztett mellén, a másikat a hátára fektette, és módfelett egyenesen tartotta magát." (8) Rodrig Ivanovics jelenete egy igazi mutatvánnyal végződik: az igazgató „feloldódott a levegőben, és a legnagyobb lelki nyugalommal eltűnt". A húsz fejezetből álló regény struktúrája, egyes fejezetei drámai jelenetekhez vagy felvonásokhoz hasonlítanak. Az utolsó két fejezet kivételével mindvégig a börtön a helyszín, főként az elítélt cellája, amelybe mint színpadra lépnek az egyes szereplők. Egy helyütt az egyik szereplőre vonatkozóan pedig ezt olvassuk: „Exit." (101), mintha egy dráma didaszkáliája lenne. Ez a dramatikus szövegekre jellemző szerkesztési elv, a zárójeles didaszkáliák párbeszédek kíséretében a későbbiekben is előfordulnak. Cincinnatus például nem tud beszélni, egyfajta afáziája van (szemben az írással, amelyet oly kitartóan gyakorol), és beszéde még a „rendező" beállítására vár. Megszólalásai töredezettek, a szavak elszigetelten, grammatikai kapcsolatok nélkül állnak egymás mellett. „Kedvesség. Maga. Nagyon. (Ezt még be kell állítani.) Maga nagyon kedves - mondta, megköszörülvén a torkát valami pótcincinnatus" (8). Az „ezt még be kell állítani" Cincinnatus szerzőjének, az alkotónak a jelen129