P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ
Egy sebtében kipingált világ maga a bohózati elem ebben a nagy börtön- és világbohózatban. Cincinnatus kivégzése előtt a város polgármester-helyettese arra hívja fel az egybegyűlt polgárok vérszomjas figyelmét, hogy „ma este fantasztikus sikerrel mutatják be a Szókratész kurta lész című aktuális operabohózatot" (178). A Szókratész-allúzió nyilvánvalóan a kivégzendő Cincinnatusra vonatkozik (lásd még erről Buhks, 1998: 122), s így az opera buffa - vélhetőleg ez a mű igazi műfaja - nem más, mint színház a színházban: Cincinnatus kivégzése az egyik bohózat, amelynek kísérőprogramja egy másik színházban megrendezésre kerülő kivégzés (a színház a színházban eljárást lásd alább). Nabokov a Stanford Egyetemen tartott drámakurzusokat, és az ehhez készített előadásjegyzetei esszé formájában láttak napvilágot színdarabjai angol gyűjteményes kötetében. A Playwriting (Drámaírás) című írás fontos adalékkal szolgál a bohózat műfajának nabokovi értelmezéséhez. A főként színpad és nézőtér, színész és néző viszonyának elemzésével foglalkozó esszé azzal a gondolattal nyit, hogy „Az egyetlen színpadi konvenció, amelyet elfogadok, a következőképpen fogalmazható meg: azok az emberek, akiket látunk és hallunk, nem láthatnak és hallhatnak minket". A gondolatmenet a szovjet színház egyik válfajával, a nézőket az előadásba (Nabokov szerint erőszakosan) bevonó típusának a kritikájával zárul, „...egy diktátor vezette ország állami színházában játsszák azokat a darabokat, amelyek a Tökéletes Államról szólnak; a színház ez esetben csak barbár ceremónia egy vasárnapi iskolában, ahol közlekedési szabályokat tanítanak. Megismétlem: ami egy színházban történik, az ugyanaz, mint ami egy diktátor országában történik, mert a közélet ugyanolyan állandó és univerzális szereplés abban a szörnyű bohózatban, amelyet a színházagyú Népek Atyja rendez." A Nabokov által leírt színházi helyzetből világos, hogy a forradalom utáni agitprop színházról van szó, amely - az avantgarde társadalmi funkcionalizálásának szakaszában - átveszi az avantgarde színház elveit. Nabokov szerint a színházi formát, a színpad-nézőtér viszony határainak eltörlését az államforma, az önkényuralom „motiválja" (irodalmi elemzéseiben ilyen típusú közvetlen összefüggések meglétét Nabokov mindig hevesen tagadja). Elemzésünk szempontjából nem a nabokovi színházelméleti premisszák fontosak, hanem egy utópikus (pontosabban disztópikus) társadalmi valóság színházi nyelven való leírása, az önmagában is teatralizált társadalmi nyilvánosság műfaji meghatározása. (Az idézet azon kevés bizonyítékok közé tartozik, amelyek alátámasztják a hazájától távol élő Nabokov színházi ismereteit.) A fent leírt színház műfaja tehát a bohózat, a farce, egy barbár ceremónia. Érdekes párhuzam, tipológiai rokonság, hogy Cummings 1933-ban megjelent Eimi című útirajzában, Szovjetunió-szatírájában szintén bohózatként, cirkuszként határozza meg a nácizmust és bolsevizmust: a 30-as évek szovjet realitása „börtönfoglyok altruisztikus játéka olyan lénytelen lények cirkusztalan cirkuszában, akik Oroszországnak hívják magukat". 1 0 (A hazája iránt minden szempontból érdeklődő Nabokov ismerhette a művet, bár erre megbízható adat nincs.) A bohózat valamennyi ismérve - a komikus, szatirikus és buffóelemek, a nem egyénített maszkok - rendre felfejthető a regényben; a népi eredetű műfaj gyakran a nyers, durva, groteszk jelzőkkel asszociálódik; az ésszel szemben a testivel, a társadalmi valósággal, a mindennapival párosul (Pavis, 1991: 405). A bohózat realizmusa - mint később látni fogjuk - a Meghívás kivégzésre evilági valóságára vonatkozik (szemben a másvilágival). E műfaj egész arzenáljával találkozunk majd a regény során: a groteszk maszkokkal, clownokkal, mimikával, grimaszokkal, 127
