Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: A magyar „dolce stil nuovo"

Szörényi László A magyar „dolce stil nuovo" Nem túl nagy jelentőséget tulajdonított Vörösmarty világirodalmi tájékozottságának Schöpflin Aladár, aki 1908-ban így írt: „Szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Viktor [sic!]; az egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája. [...] Shakespearebe mélyen beleélte magát, de hogy rajta, a latin költőkön, a korabeli francia és német romantikán kívül más is hatott volna rá közvetlenül a világ irodalmából, annak alig van nyoma. Az akkori magyar műveltség színvonalán állott, csak tehetségben volt fölötte. Ha egy-két helyen a nyomára akadunk is nála, pl. Byron világfájdalmának, ez is aligha közvetlen hatás dolga; akkor ez a levegőben volt."

1 Mindenesetre Schöpfliné az érdem, hogy felállította a „két Vörösmarty" irodalomtörténeti ötletét. Az ő kettéosztása meglehetősen egyenetlen: az első félbe osztja szinte a teljes életművet, amelyből szerinte jóformán csak a Szózat él az irodalomtörténet-írás körein túl; a másik Vörösmartyé csupán az Előszó, A vén cigány és egy-két töredék. Ezt a másodikat azonban a lehető legélőbbnek tartja: „S ha a legifjabb magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely tradíciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a csatlakozó pont A vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnkint görcsösen föllobbanó lelkünkre."

2 Mint közismert, a „két Vörösmarty"-gondolatnak igen nagy sikere volt, hiszen Babits, majd Szerb Antal tulajdonképpen ezt a felosztást folytatták, ha természetesen más-más terjedelemben, más-más hangsúlyokkal és más következtetésekkel is. Schöpflint azonban nem csupán periodizálása miatt idéztem, hanem azért is, mert az általa konstruált első periódusra, vagyis szinte az egész életműre nézve jelentéktelennek minősíti a világirodalmi tájékozódást. Nem sokkal azonban az ő tanulmányának megjelenése után 1911-ben Kiss Ernő alapos tanulmányban rendszerezi a Vörösmartyt ért Shakespeare-hatást; eljut odáig, hogy egyenesen azt állítsa: a magyar költő „képzelete sok tekintetben rokon Shakespeare-ével".

3 (Megjegyzendő, hogy 1 A két Vörösmarty. (1907) In: Schöpflin Aladár: Magyar írók. Irodalmi arcképek és tollrajzok. Budapest, Í917. 11. 2 I.m. 18. - Schöpflin tanulmányára Kappanyos András hívta fel a figyelmemet, aki volt szíves velem e kötet számára írt tanulmányát előre közölni. 3 Kiss Ernő: Shakespeare és Vörösmarty. In: Magyar Shakespeare-Tár. IV. 1911. 16-50.; az idézett hely: 17. 89