Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ZENTAI MÁRIA: Az íbisz legfeketébb tolla
amely szerint az irodalomban érték a természetes, egyszerű, közérthető nyelv. Erdélyi János már 1842-ben a népköltészet így felfogott nyelvét állítja követendő például a művelt költészet elé: „Miben áll hát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvében, az átlátszó tiszta nemes előadásban, melyet minden józan eszű és egészséges velejű ember megérthet, élvezhet kénye-kedve szerint." 5 2 Vörösmarty költészete, különösen a kései, nyilvánvalóan nem ennek az eszménynek a megvalósítására törekszik. Szegedy-Maszák Mihály 1975-ös Előszó-elemzésében a különbözés lényegét abban látja, hogy például Erdélyi (és előtte Kölcsey) a klasszicista irodalomra jellemző „allegorikus nyelveszményt vallotta, amikor a nyelvet és a gondolatot, a képet és a fogalmat szétválasztotta egymástól", ezzel szemben „Vörösmartynál valósult meg legteljesebben a romantikusok által jelképesnek nevezett nyelveszmény, melynek hívei a kettő tökéletes azonosságát állították". 5 3 Ez a megállapítás átformálásra szorul. Kölcsey nyelveszményének milyensége vita tárgya lehet; a példákból látszik, hogy Vörösmarty esetében nagyon nehéz lenne egyértelműen eldönteni, hogy vajon a nyelvet és gondolatot különálló entitásoknak vagy organikus egységnek látja-e, és talán nem is feltétlenül szükséges e döntés. Vörösmarty szemszögéből mindkét felfogás szerint diszkreditálódhat a nyelv. Erdélyi a közös nyelv-világra hivatkozik, az azonos világlátást, a hagyományközösséget kéri számon a költőn: mindazt, amit Petőfi költészetében ő és később majd az irodalomtörténet-írás is nagyra értékel. Vörösmarty álmai a nyelvet, de legalábbis a közös nyelv zsarnokságát, „a sztereotípia szunnyadó szörnyetegét" 5 4 félresöprő megértésről viszont poétikailag a szélsőségesen egyéni nyelvhasználat lehetőségéhez vezetnek. Már az 1840-es években sem sokan gondolkodtak hasonlóan (talán Vajda Pétert említhetnénk), később pedig, a népnemzeti iskola uralomra jutásával végképp folytatás nélkül maradt a kísérlet, amelyben a káromlás is jelenthet imát, amelyben a költő a lehetetlent próbálja meg: felülkerekedni a hazudni termett nyelven. A remete észre sem veszi, hogy roppant mélységek fölött, a vízen jár. Kései rokona, a nyelvet használó és teremtő költő ismeri a mélységeket. A vers zárlata akkor a legszebb, ha ars poeticaként, önbiztató költői programként olvassuk: Mondd tovább is bátran szent imádat, És ne rettegj semmi földi vádat. 52 Erdélyi János: Népköltészetről. In: Erdélyi János válogatott művei. Vál. és a jegyzeteket írta: T. Erdélyi Ilona. Budapest, Szépirodalmi, 1986. 53. 53 Szegedy-Maszák Mihály: A kozmikus tragédia romantikus látomása. In: uő.: Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok. Budapest, Magvető, 1980. 219. 54 Barthes, i.m. 147. 88
