Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

ZENTAI MÁRIA: Az íbisz legfeketébb tolla

a „gondolat" és a „belső érzemény" játssza a Jó szerepét, a „hazudni termett szó" a Rosszét; viaskodásuk tétje a legfőbb Bíró igazságos ítélete, amely majd a vízenjárás csodájában testesül meg, az érzemény, a lélek javára döntve a nyelv ellenében. A szent ember és a többi részlet radikális nyelvkritikát tartalmaz, akár olyan jegyeket fedezünk fel bennük, amelyek a Vörösmarty korában már régebbinek számító nyelvfelfogást valószínűsítik (ekkor a nyelv alkalmatlan eszköznek bizonyul), akár azokat hangsúlyozzuk, amelyeket lehetséges a Herder utáni paradigma kereteiben is értelmezni (ekkor a nyelv mintegy önálló életre kelve rosszindulatú ágensként viselkedik). A kifejezés és a megértés egyaránt problematikus, szinte lehetetlen. Úgy tűnik, az európai romantika nagyjából egyszerre jutott (Herder nyomán) a világtapasztalat nyelvi voltának felismerésére és a nyelviség alkotta korlátok tudatosítására,

4

2 az individuum est ineffabile ismert tételére: „a nyelv soha nem érheti el az individuális személy legvégső, megszüntethetetlen titkát. Találóan jellemzi ez a romantika korának életérzését és a nyelvi kifejezés öntörvényűségére vall".

4

3 A kettős felismerés vagy legalábbis a megsejtése sajátos csapdahelyzet, amelyben a nyelv zsarnoki arcot ölt. Segítségével hatalmat lehet szerezni és gyakorolni, de maga is hatalom az önmagát megértetni törekvő ember fölött. Természetével igazán a Nietzsche és Freud utáni gondolkodás számol, az öntudat önmagába vetett bizonyosságának megingása

4

4 okozója és következménye is a nyelvkritikának, amely odáig mehet, hogy a nyelv mint „potenciális barbarizmus hordozója"

4

5 jelenik meg. Roland Barthes ennél is keményebben fogalmaz: „A nyelv, mint az egész nyelvezet performanciája, sem nem reakciós, sem nem progresszív; egészen egyszerűen: fasiszta; hiszen a fasizmus nem a kimondás megakadályozása, hanem éppen annak a kikényszerítése. (...) Benne elkerülhetetlenül két összetevő rajzolódik ki: az állítás tekintélye és az ismétlés nyájszelleme. Egyfelől a nyelv közvetlenül állító... Másfelől a nyelvet alkotó jelek csak annyiban léteznek, amennyiben felismerik őket, azaz amennyiben ismétlődnek. (...) sehogy másként nem tudok beszélni, csak úgy, ha összegyűjtöm mindazt, ami a nyelvben szanaszét hever."

4

6 Menekülési lehetőség kevés van: a misztikum nyelv-nélkülisége, aminek példájaként Barthes Kierkegaard ér42 Ezeknek a korlátoknak másik tipikus területe az érzékszervi észlelés kifejezésének problematikussága. A nyelvet egyébként omnieffábilisnak tekintő Umberto Eco is beismeri: „Tagadhatatlan, hogy a verbális nyelv segítségével sem mondható el minden (próbáljuk csak elmagyarázni a vasfű és a rozmaring illata közti különbséget)..." ,Eco, i.m. 37. 43 Gadamer, i.m. 17. 44 uo. 23. 45 George Steiner: A jelentés jelentése. Pompeji, 1994/4, 137. 46 Roland Barthes: Lecke. Pompeji, 1993/1-2,146. 86