Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ZENTAI MÁRIA: Az íbisz legfeketébb tolla
A szent ember imájának értelmezéséhez nem adnak igazi segítséget azok a módszerek, amelyekkel olyan esetekben szokás élni, ha valami mást jelent, mint amit mondani látszik. Hiába legenda a vers, a bibliai hermeneutika rendszere nem alkalmazható rá, mivel a sensus litteraristól a sensus anagogicusig emelkedő lépcső fokain egymástól nagyon különböző jelentések jelenhetnek ugyan meg, de ezek nem tagadhatják egymást, nem változhat meg az értéktartalmuk. Ha a sensus anagogicus szintjén feltáruló misztikus jelentés pozitív tartalmú, akkor a sensus litterarisnak is pozitívnak, bár egyszerűbbnek kell lennie. Valamivel többet segít a mást-mondok-mint-értek alakzata, az irónia, akár szűkebb, retorikai, akár tágabb, világképi értelmében próbáljuk alkalmazni. Mindenképpen tudatosságot tételez fel, és csak akkor működik, ha számíthat rá, hogy megértik. Gadamer megfogalmazásában: „világos társadalmi előfeltétel a közmegegyezés, amelyet az irónia használója feltételez. Aki az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol, de biztos lehet benne, hogy amit gondolt, azt megértik - a megértetés egy működő szituációjának részese." 19 A szent ember elbeszélőjét tekinthetjük ironikusnak, a szakirodalom kínálta lehetőségek közül Gyulai helyett (aki „erkölcs- és lélektani tanulmány"-nak minősítette a verset) inkább Babitshoz csatlakozva, aki „derűs Anatole France-i nihilizmust" emleget. Az ironikus szemlélet céltárgya lehet maga a legendaműfaj, műfajtól függetlenül a csodahit, vagy akár a nyelv képtelen működése. Ha a legendát nem-ironikus elbeszélő mondja el, figyelmének középpontjában az embernek vigasztalást adó tanulság áll, azt ismétli, hangsúlyozza: ezt látjuk Mikes levelében. Vörösmarty elbeszélője nem így tesz, hanem magát a képtelen imát ismétli háromszor szó szerint, egyszer utalással (amikor az utazók hallgatják), vagyis a nyelvi problémára hívja fel erőteljesen az olvasó figyelmét. A remete mondatát viszont nem lehet ironikusnak tekinteni, mivel hiányzik belőle a szükséges tudatosság: ő nem tudja, hogy amit kimond, az nem ima. Nyelvhasználata nem ironikus, hanem privát - mintha a privát nyelv koncepció megtestesülése és egyben wittgensteini bírálatának 2 0 illusztrációja lenne. Magányában a többiek nyelv-világán kívülre került, illetve saját, független nyelv-világot épített fel, amely egyetlen mondatból áll; nem is érthetik a többiek. Gondolat és szó, érzemény és szó itt messzire szakadt egymástól. Az igazi gondolatot és érzést ember nem, csak isten (esetleg hozzá közel álló szol19 Hans-Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció. In: Szöveg és interpretáció. Szerk. és az utószót írta: Bacsó Béla. Budapest, Cserépfalvi, é.n. 30. 20 „Privát nyelven Wittgenstein egy olyan, kizárólag az egyes individuumokon belül működő, természeténél fogva magánjellegű nyelvet ért, amelynek szavai 'olyasmire vonatkoznak, amit csakis a beszélő személy tudhat: közvetlen, saját (privát) érzéseire'. Ezért egy másik valaki igazán nem is értheti ezt a lényegileg nem közös nyelvet." Békés Vera: A hiányzó paradigma. Debrecen, Latin Betűk, 1997. 28. 79
