Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

bemozgása lappang ott gyakran a romantika szerelmes őrültjeinek tudatában. Túri tébolya például ezért követeli az árnyképtől, hogy az idea képét öltse magára: „...gyászos árnyék, / Kép! mely kísérsz engemet, / Vagy ne kísérj, vagy légy olyan, / Mint ki bírta szívemet." Mindez annyit tesz, itt a halál sem metafizikai abszolútum, maga is relatív esemény, a nyelv alávetettje: a halhatatlanság a halál figurálása. A metafizikai instanciák elvetése éppen a beszéd transzcendenciára-nyitottságát (e tekintetben is jelentései lezáratlanságát) tartja fenn a romantikában és később is. Ha a metafizika elvetése nem hisz a halhatatlanságban, akkor nem hihet a halálban sem, pontosabban a kettő ideologikus szembesítésében. Ezért a Csák című költeményben a nevek, a holtak nevei is szóhoz jutnak természetesen, egy immár szubjektum nélküli nyelvet ismételve, azaz egy ismétlésekben kirajzolódó „közös" (a halálban együtt beszélő) szubjektumfunkciót megalkotva. E nevek a tragikum és az irónia semmisítő pillanatának szavait mondják ki újra, azaz halálukat így figurálják halhatatlansággá. Ettől a performációtól már a tündérlány sem menekülhet: hangja éppoly emberen túli „nyögdécseléssé" sorvad, mint amilyen hangon korábban Zolna beszélt. Akkor válik ő is kiszolgáltatottá, amikor a neveknek, a holtak neveinek ismétlődő kérdése sújt le rá. Azon kérdés, melynek iróniája megölte Csák szubjektumát és megsemmisítette fantáziaképét, most a természet tündérének egyetemességhitét rombolja szét: „Csáki szűz szerelme szőke Zolna, / Hogy nyugodtál a sír éjjelében?" S talán e kérdés újraidézésével szolgáltathatja ki magát a leghatásosabban a költemény értelmezése a költemény nyelvének. 64