Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

derül, hogy a kísértet álcájában a tündérlány rejtőzik. így Csák költői kérdé­se az olvasó illokutív aktusa is lehet: „Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna, / Hogy nyugodtál a sír éjjelében?" Ez a kérdés fordított sorrendben ismétli a kezdősorok szerkezetét. Ott, láttuk, a név berekesztette a halál­metaforikát, itt pedig a tropológia kiindulásává válik. S e fantáziáló kifordí­tás gesztusa ágyazza Zolna nevét és testét mint emléket a felejthetetlenség említett terébe, s indítja be annak imént mondott ironikus továbbmondha­tóságát. így a felejthetetlenségen túllépő irónia a befogadó „szellemlátó" perspektíváját is illeti. A tündérlány, kilétét felfedve, harsány gúnnyal („gúny­ajakkal") ismétli meg a kérdést: „Zolna, Csáki szűz szerelme Zolna, / Hogy nyugodtál a sír éjjelében?" A kísértet-imaginációban tehát úgy tűnik, mintha az individuum újrakép­ződne, és vágya képes lenne elhagyni a kozmikus-szimbolikus nyelv fogsá­gát, hogy beteljesüljön. Csák teljesen tisztában van azzal, hogy képzelődik, tudja: Zolnát ölelve is egyedül van, szerelmi gyönyöre magányos élmény. „És örült az éjnek és magánynak." E szituáltság a szerelmi halálban tetőződő személyközötti viszony ellentéte: a dialógusból kilépő individuum önélveze­te. Láttuk, a Zolna álcáját levető tündérlány diadallal sajátítja ki a képzelőe­rőnek ezt az önkényes tételezését is, amikor ironikusan megismétli Csák szavait. De mivel a felejthetetlen szubjektum alakjának megképzése az olva­só illúziója is volt, ezúttal a befogadás műveletében keletkezik és lepleződik le az imént még Csák szólamában reflektált meghasadás, immár a romanti­kus fantázia költőiségét is illetvén. így a romantikus képzelet (fantázia) ösz­szekapcsoló, egységesítő, alakteremtő jellegéről kiderül, hogy egyúttal az ál­lítás és a performancia viszonylagosításának, szétvonódásának a lehetősé­gét is megteremti. A tündérlány ironikusan ismételt kérdéséhez érkezve tu­datosíthatja az olvasat saját képzeletének „ideologikus" zárványait és azok lerombolódását. E képzelőerővel, ezúttal a szereplői és a befogadói fantázia perspektivikus összeolvadásával hatol - téved - be tehát az olvasó a szubjektum felejthetet­lenségének bűvöletébe. A varázs megtörése a romantikában ugyanakkor nemcsak ironikus, hanem tragikus következményekkel is járhat. (A roman­tikus tragikum és irónia nem ellenfogalmak, elég Kierkegaard filozófiájára gondolni.) Hiszen az antropomorf funkció megtörésében egyszerre tapasz­talható egy alak tragikus veszteségként érthető kioltása és magukat a hatá­rolt létformákat semmiző irónia. Sőt, Csák éppen a tündér ironikus szavai nyomán oldódik a szerelmi halál interszubjektivitásába: énképző fantáziájá­nak kudarcát lénye tragikusnak is felfogható pusztulása követi. Ugyanakkor a sírköltészet morbid iróniájaként olvasható, hogy holtteste Zolna holttes­tének komplementereként viselkedik: annak a helyére zuhan, s mindketten egy-egy sorral mélyebbre kerülnek. Csák azzal a térponttal azonosul, mely­nek korábbi elfoglalóját antropomorfizáló fantáziája kiemelte a sírból. „Hal­va dőlt el a hős, és alább szállt / A leányka szenvedő porában." E kifordítás­sal mintha abban büntetné őt a nyelv, amit elkövetett. 62

Next

/
Thumbnails
Contents