Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

A szerelmi halálban, a szubjektív funkciók eltűnése nyomán újra felszabadul - felülkerekedik - a nyelvi jelölők ereje. De e jelölők ekkor már Csák és Zolna szerelmének jelentését is magukhoz vonzották - így lép a felejthetetlenség helyébe a halhatatlanság romantikus alakzata. De nem a szubjektum halhatatlanságáról, hanem a jelképződésnek, a szubjektumok neveinek halhatatlanságáról - továbbéléséről - van szó. „De legottan a tündér nyomába / Förgeteg kelt a hívek nevéből". E nevek immár a szimbolikus rendbe íródnak, mindennél erősebb vésetekké, természeti erőkké válnak - ahogy a romantika nyelvén a szerelmesek „halhatatlansága" megfogalmazódik. A szerelmes alakja éppen a név sokszorozódása, sőt, a nevek cserélhetősége révén válik állandónak képzelhetővé a Csaba szerelme (1824-25) nyitósoraiban: „Lányka, szerelmimben ha külön több névre találtál, / Meg ne ítélj: egyedül elnevezések azok. / A nevek és kínok váltakoznak egyre szivemben, / Csak magad, oh kebelem gyújtogatója, te nem." De az állandóság fantáziálója kiírja magát mint élőt a nyelvből, s halottként határozódik meg, hogy ideáljával találkozhasson. E költeményben a „halhatatlan kedves" az imádó sírján, tehát annak halála után lesz halhatatlan alakká, az ő dalát hallgatva. Ekkor lesz a sok névvel utalt eszménykép egyetlen megjelenő személlyé - azáltal, hogy a lányka képes lesz meghallani a halott szólamát. Vagyis azt a visszhangot, mely immár lemondott szubjektivitásáról, s mely bánatossá diszponált költői emlékjellé tette az „önmaga" ideáját. Megintcsak deiktikus korrelátumú (egyetlen térponthoz kötődő) műalkotássá - dallá - formálta a vágyakozó én ideológiai („szellemi") eredetét. Hadd idézzem a jól ismert sorokat: „Bús Csaba sírjához lejőni, deli lányka, ne rettegj: / Tőled nem lehet a bús Csaba sírja tova. [...] Ott hallgasd a dalt, s ha hajaddal az éj szele játszik, / Tudd, de ne irtózzál: bús Csaba szelleme az." Erre a szellemre hivatkozni persze annyi, mint megőrizni az én eszméjét és vágyának képét, fenntartani a való és a kép kettősségének metafizikáját, miként azt Túri lovag teszi őrületében. „Ott tűnik fel őr eszének / E borongó árnyalak, / Képe annak, kit szivétől / Durva sorsok tiltanak. [...] S oh mi más a kép valója, / Mely menyekzőt tart, s felejt..." (Túri nője, 1828) Csakhogy e szellem elvesztette testét, miként a kép „valóját", s a kettő egymásra találásának reménytelensége aligha fejezhető ki jobban, mint platonikus kötődésük megszakításában. Persze a megszakítás gesztusa magában hordozza a kötődés emlékét, sőt, csak a kötődés metafizikájával szembesítve - így azt a tagadásban is szükségképp megőrizve - hajtható végre. A kötődés halálos megszakításának mint a szubjektum képpé válásának, azaz önmagától való búcsújának egyik legszebb megformálása olvasható a Szép Ilonka (1833) zárlatában. A lány titkolt szerelmét hervadása árulja el, így a reprezentálhatatlan érzés épp a reprezentációba zuhanással teszi a haldoklás trópusává alanyát. „Hervadása líliomhullás volt: / Ártatlanság képe [!] s bánaté." Mondani se kell, a reprezentáló tételezés eseménye így maga is figuráció. S e feloldhatatlan ellentmondás - vagy körkörösség - mint a platonizmus árnykép-eszmény kereszt63