Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

gorézis részlegesítő önkényében, sem pedig a szimbolizáció egyetemesítő önkényében. Akkor az „igazság" pillanata, vagyis a szavak jelentésekhez tapadásának eseménye nem más, mint az allegória és a szimbólum viszonylagosságának, egymásra utaltságának megnyilvánulása. A romantikus nyelv így értett „igazságának" a hangja ezért a szimbolikust és az allegorikust egymás visszhangjaként artikuláló beszéd, mely nem lehet más, mint az önmagát tagadó szubjektivitás hangja, a halott hangja. A nyelv itt csak a halott hangján szólalhat meg úgy, hogy egyszerre figurálja a természet rendjének, a kozmosz nyelvének hazug egyetemességét és az önkényes jelhasználat hamis szubjetivitását. Zolna szavai olyan visszhangok, melyek cáfolva ismétlik mind Csák szólamának tévesztett jelképzését, mind a tündér hazugságát. A cáfolat pedig nem az általuk képzett vésetek szemantikájából, hanem a mondás hogyanjának értelmezőerejéből fakad: azon hangoltságból, mely a halál oka. Ez a reflektált hangoltság itt szintén a bánat. „Zolna itt van a halál kezében: / Bűn miatt nem, hitszegés miatt nem; / Szíve rám haragván, érted égvén, / A tündérlány búval ölt meg engem." A természet könyörtelen nemet mondása következtében az élő úgy válik holttá, ahogy az antropomorf én válik grammatikai énné a névtől a névmásig jutó folyamatban. S a bánat maga e nemet mondás visszhangja, e visszhang szubjektumot - halott szubjektumot - teremtő hangoltsága. „Zolna itt van a halál kezében" nevezi nevén magát a lány, hogy aztán egy első személyű alakkal zárja le szavait: „A tündérlány búval ölt meg engem". E nyelvezetben nem az a fantasztikus és rendkívüli, hogy a halott beszél, hanem az, hogy bármilyen beszélőt autonóm lénynek, élőnek és embernek tekintünk. (A határolt létformák feletti döbbenet és melankólia természetesen nemcsak a sírköltészet, hanem az egész romantika sajátja.) A halott szólama a szubjektum alaptalanságának hangja a szubjektum alakjában, azaz funkciójában. E funkció lesz az a hely, ahonnan allegorikus és szimbolikus visszhangja az olvasatban meghallható. Zolna sírja az a tér, amelyben a halott szubjektum látványa (kísértete) képként megalkotható. Csák lovag harcra kél a természetnek tulajdonított egyetemesítő renddel, élet és halál határait kijelölő hatalmával: bosszúja hegyen-völgyön keresi a tündérlányt, aki persze nem ragadható meg számára, nem rajzolódik ki előtte. A szimbolikus nyelv alanya azért rejtőzhet, mivel tetszőleges alakokat ölthet, hiszen hatalma magukat a mindenkori jeltételező aktusokat zsákmányolja ki. A szellemtörténet pszichologizáló nyelvén szólva: Loreley mindig abban a formában jelenik meg, amilyennek a vágyakozó férfi látni akarja és tudja. S a tündérlány persze Zolna alakját ölti magára. Ha megelőzően az olvasatban láthatóvá vált Csák nyelvének meghasadtsága, akkor Zolna kísértetének látványában ez a befogadói tapasztalat szertefoszlik. A szereplő és a befogadó perspektívája egybeolvad annyiban, amennyiben az olvasó is osztja a Loreley-káprázatot. Amikor a tündérlány Zolnaként megjelenik a síron, részesei leszünk a lányt kísértetként látó imaginációnak. Ezért az első olvasatban váratlan lesz a fordulat, melyben ki61