Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

végül felejthetetlennek bizonyul, az nem az egykori élő, hanem a jelenlegi hulla. Sőt, az élő szintén azért nem felejti el önmagát, mert önnön végessége fenntartja az énjéről való tudatot, ahogy az Éjjel című költemény (1823) paradoxona megfogalmazza: „engem őriz a halál". S a beszélő alany nyelvbe-foglaltságának - ezúttal mint a sírköltészet felejthetetlenség-trópusán túllépő allegorézisének - e formái nem a megszakítottság, hanem a folytatódás történetiségének képét mutatják a teremtő felejtés modernsége felé, főleg pedig azon posztmodernitás felé, melynek immár minden szubjektivitáson túl működni látszó nyelve ismerszik meg olyannak, mint ami felejt vagy nem felejt. A sírkörnyezet terébe beleírtságnak, mint emlékező emlékjellé formálódásnak a távlata nyílik meg például a Mikes Kelemen sírhalma fölötti beszédhelyezetből szóló költeményben. A Mikes búja (1826) nem a halott, hanem az élő törölhetetlenségére reflektál, alanya önmagát avatja a sírkörnyezet emlékévé a halott helyett. Mikes sírjának jeltelenségével szembesíti a saját szubjektumát mint írásjelet. S az emlékező státusza e térbeli írássá válva - de egy másik szubjektumot jelölve - fordul át az emlék státuszába. „Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenül áll / Kis halmod [...] / lm élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás." Külön figyelemre méltó, hogy az írás a hangoltság (bánat) indexeként képes tériesült időjellé válni. A Vörösmarty-líra talán legnevezetesebb deixise egyébként éppen fikció és metafikció kétértelműségében bontja szét az emlékező mondás utalását, s lép túl a felejthetetlenség szubjektivizmusán. Az Előszó kezdésének mutató névmása („Midőn ezt írtam...") egyaránt vonatkozhat egy címben sejtetett másik szövegre és magára az Előszóra. Az előbbi esetben a beszélő nem felejti a másik szöveget, az utóbbi esetben az írás materialitása nem „felejti" a beszélőt. Ebbe a sírkörnyezetté sifrírozott térbe érkezik Csák, megszólítva élőnek hitt kedvesét. A halott Zolnához beszélve lényegében ugyanazokat az emlékjeleket idézi fel, melyek az imént a halál képeit alkották. így teljes szakadék (meghasadás) jön létre a szereplő jelentéstételezése és az olvasó értelmezése között. „Zolna, szűz szerelmem, Zolna Zolna! / Hol mulatsz te, szőke, szép hajaddal, / Hol mulatsz az édes ajakakkal...?" A helyre kérdezés retorikája feltűnően szembesül a deixisek már telített jelentésével. A hős nyelvének önkényes, azaz feltűnően szubjektív jelhasználata így merőben hamisnak tűnik. De alakját ekkor épp ezen önkénye és tévedése teszi azzá, ami. Lénye, versbéli belépése ennek az alaptalanságnak, ennek a tévesztésnek a következménye. Szólamában így Zolna neve és testének nyomai teljesen függetlenné válnak az addigi olvasattól. Csak a befogadó perspektívájából látható, hogy a deixisben már elhelyezett test és név Csák szavaiban úgy viselkedik, mintha valamilyen más térben élne, mintha holléte kérdéses lehetne. A korábbi jelentésétől függetlenedőnek látszó, ám álságosnak bizonyuló jelhasználat ellentmondásossága szintén romantikus fejlemény. Többek között a világot „poetizáló" (Novalis) önkényes jelképzés lehetetlenségében ismeri fel a szubjektív intenció a nyelv intenciójának hatalmát. 59