Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

A modern irodalomban a jelölés intencionáltsága és a mondás önállósága közötti feszültség olvasói tapasztalata magának a beszélő hangnak az alaptapasztalata lesz. E hasadást közismerten megrendüléssel fogadja az én és a nyelv távolságában, ugyanakkor harmóniájának óhajtásában élő líraiság. Később azonban egyre markánsabb elvvé válik a jelentések birtokló meghatározása helyén a ráhagyatkozás poétikája: az áthagyományozás tudata. A beszélő hangba a XIX. század folyamán egyre nyomatékosabban beleíródó metanyelvi karakter a másodmodernségben a tradícióra hagyatkozás új lehetőségeit aknázza ki. Ennek nyomán elmondható, hogy a romantikus befogadás - a fenti hasadás - tapasztalata a beszélő és a mondás viszonyáról a modernségben immár a poézis területére helyeződik át. Talán nem túl merész általánosítás megkockáztatni, hogy a hagyomány recepciója a poézisben is újjászületőnek mutatkozik. A romantika után különösen szembetűnő lehet, hogy az irodalom történetisége a receptív és a poétikus műveletek cserélődéseként is olvassa önmagát. A modern líra én]e tehát „tudja" azt, amit a romantikus líra olvasója tud abban a pillanatban, amikor meghallja Csáknak a halott Zolnát szólító hangját. E megszólítás olvasata olyan dialógust hall, melyben a megszólító nem egy másik válaszát vonja be a párbeszédbe, hanem egy másikat feltételezve hasítja meg a saját nyelvezetét. Amikor Csák a halott Zolnához beszél, valójában azt a természeti („kozmikus") rendet - az egyetemességre törő szimbolikus nyelvet - provokálja, mely kedvesét kitaszította magából. S aki válaszol, ezért nem a megszólított lány, hanem a lányt megölő természet, az uralkodó nyelvi rend könyörtelenül dezantropomorfizáló ereje. A romantika tündére, Loreley-alakváltozata ezúttal is a gyilkos természet figurájaként, az emberit kiszorító nyelven szólal meg, alapjában rendítve meg ember és természet összetartozásának humanista szentimentalizmusát. „És felelt a bérc tündér leánya. / 'Vesd a gyöngyöt vissza tengerébe, / Tépd a fátyolt össze száz darabra, / Csók helyett végy átkot ajkaidra / Forró szíved hűljön el halálra: / Zolna nem hű hozzád és nem él már; / Bűn miatt van s hamvad itt alakja.

1" Nyilvánvaló, hogy a tündérlány felszólításai megint azokat a jelentéseket veszik birtokukba, melyekre Csák - élőnek hitt szerelmét szólító szubjektivitása épült. Ezek után aligha meglepő, hogy a halott Zolna megszólalása tovább radikalizálja a jelentőknek jelentettjeiktől, s azok vélt vagy valós lehetségességétől való függetlenedését. Edgar Allan Poe egyik novelláját, az ott beszélő hulla mondatát elemezve Derrida találóan megjegyzi, hogy a „halott vagyok" kifejezés, minden ellentmondásossága mellett, nemcsak hogy kimondható, de tulajdonképpen ez teszi lehetővé bárminek a kimondását, hiszen a nyelv deiktikus elemei nem valamilyen tárgyra vagy új létezőre vonatkoznak, hanem korábbi előfordulásaikra: ismétlésük révén jelölnek. Ha Csák tévedésből szólította halott kedvesét, s ha a gonosz tündérlány hazudik, akkor a romantikus nyelv „igazságának" - az emberi intenció és mondás egybeesésének - a helye (történése) nem található meg sem az alle60