Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty
(vi) a posztkantiánus és koraromantikus értelmekhez a művészi példák révén közel áll - a szempontjaim szerint igen fontos - szimbolikus struktúra (Wellekre is jellemző) fogalma. Ebben az esetben számolni kell a poétikai és tropológiai szint egybeolvadásával s a szimbolikusnak a műegész szemantikumát és globális sugallatát meghatározó, mindenütt jelenlévő sejtetéses mozzanatával (Faust, Manfréd, Csongor és Tünde), viszont nem azonosítható sem a szimbolistáknak az egyedi szimbólumra épített eljárásával, vagyis a versegészt átszövő és szervező szimbólum-használattal (vö. az ős Kaján, az alvó Csókpalota), sem a (iv), vagyis a mű mint szimbólum schellingi értelmével. Alig vitatható, hogy a szimbólum fogalmi jelentéseinek a hierarchiájában a bölcseleti áll a csúcson, ehhez képest beszélhetünk az esztétikai, illetve a retorikai-tropológiai szintről. Éppen ez utóbbi vonatkozásában viszont - a továbblépés érdekében - meg kell állapítani, hogy az elkerülhetetlen horizont-közvetítés végrehajtását igen nehezíti, hogy de Mannái a tropológiai szint gyakran a bölcseletit helyettesíti (mint például a már említett irónia-esszé esetében). Egyenrangúsításról, mi több, értelmezésbeli helyettesítésről van szó, ám a következő fejtegetésekben már a bölcseleti szinttől elkülönített retorikainak megfelelő jelentésben szerepel, ahogy a Temporalitás-tanulmány példázhatja, ahol ugyanis a természeti kód átértelmezésekor retorikai, a Coleridgeféle tézisekkel folytatott vitában pedig bölcseleti funkcióban érvényesül. 2.3. Tudomásul véve ezt a fogalomhasználatot, nem feledhető, hogy itt ugyanakkor részesülésről beszélhetünk Kant jegyében, amit tropológiailag a szimbólum de Mantól is elfogadott szinekdokhés hátterével hozhatunk analógiába, ugyanis a Temporalitás-tanulmány Hegelre visszanyúló értelmezésében a szimbólum - mint szinekdokhé - része annak a totalitásnak, amelyet ábrázol. Mármost a sejtetett analógiában a horizont-közvetítés szervének felfogható, nagy jelentőségű mozzanat rejlik, miközben a retoricitás jellegzetes működését mutatja a totalitás lebegtetett értelme. Arról van szó, hogy a totalitásképzet kapcsán az a szembeállítás munkál, amely a nyelv elemi szintjére vonatkoztatott trópus-értelmezést 3 9 ütközteti a legmélyebb értelmében felfogott nyelvbentörténő-világértéssel. Utóbbi jegyében az „idea" totalitásának de Man által el nem fogadható képzete hozatik játékba, ez pedig a kanti értelemben vett részesülés megfordításaként értelmezhető; ez a kiasztikus alakzat felszínre hozza a szembenállást azzal a posztkantiánus ambícióval, amely az abszolút elérésére, vagyis a totalitás megteremtésére irányul. S éppen ez az oppozíció kapcsolja is egybe a horizontokat az ellentétpárhuzam funkcionális működése révén. 39 A szinekdokhénak valamennyi trópus alapjaként való felfogása Tzvetan Todorovnál vagy a neoretorikusoknál alapvetően kiemeli, már-már abszolutizálja retorikai jelentésképző funkcióját. Ha minden trópus szinekdokhéra vezethető vissza, akkor a szimbólum minden trópus jelképezője - totalizáló erejének a de Man-i visszaszorítása így általában véve a metaforicitás destabilizálása, mint láttuk, a grammatika (vö.: Ellenszegülés az elméletnek), illetve a jel és az allegória javára (Benjamin- és Hegel-értelmezések) . 50
