Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty
Mindenesetre a totalitás részeként felfogott szimbólum fogalmának ismétlődő felbukkanásakor nem állunk már messze Goethe megállapításaitól sem, hiszen közismert, hogy számára a szimbolikus a különösben megjelenő általános (a részesülés mozzanata így világosan megmutatkozik) - akárcsak Coleridge 1816-os értelmezésében -, szemben az allegóriával, amikor is valamely általánoshoz keressük a különöst. Még többet mond viszont híres reflexiópárja: „Az allegória a jelenséget fogalommá, a fogalmat képpé változtatja, de úgy, hogy a képben a fogalom körülhatároltan és hiánytalanul maradjon meg, és ily mód kimondható is legyen a kép által"; „A szimbolika a jelenséget eszmévé, az eszmét képpé változtatja, méghozzá úgy, hogy az eszme a képben mindig végtelenül hatékony és elérhetetlen marad, valamint ha minden nyelven kimondják is, kimondhatatlan". 4 0 E bölcseleti-poétikai megállapítás szintjén ugyan a részesülés aspektusa megmarad, de felerősödik az eszme kimondhatatlansága - annyi más Goethe-megjegyzés formulába tömörítésével -, vele együtt pedig a képben mutatott „hatékony és elérhetetlen" mivolta, s ehhez képest a szinekdokhéra való tropológiai redukció a metaforával analogizálja pusztán a szimbólumot, amennyiben a felvillantott szembeállítás első részére gondolunk csupán. A reflexiós filozófia vagy Coleridge transzcendenciába hajló értelmezésében a részesülésnek a kimondhatatlanság és annak ábrázolása közötti viszonyként való érvényesülése neveztetik szimbólumnak, ez valósíthatja meg az objektum-szubjektum vágyott dialektikáját is - Paul de Man viszont éppen ennek a „demisztifikálására" tör. Nála az én beszéde - a megelőző szövegértelmezések tanúsága szerint - egy logikai-ismeretelméleti rendszer alapjait megingatni kívánó okfejtés alapjául szolgál, hogy a Hegel-tanulmány szimbólum fogalma részben el is veszítse a kapcsolatát A temporalitás retorikája diskurzusával. Be kell látni, hogy a jel apoteózisa révén ugyanakkor mintha visszacsatolódnék a Temporalitástanulmányra, de immár az allegória vonatkozásában, amelyre lényegi temporalitás jellemző, hiszen mindig valami más jel előzi meg. 2.4. Másrészt a Temporalitás-tanulmány kísérlete a szimbólum szerepének minimalizálására és ezúton az objektum-szubjektum dialektika megingatására - amint erre már utaltam - a természeti kódnak a szubjektumon belüli viszonnyá való átértelmezésén nyugszik. Ez a rafinált „vágás" két érvvel „védhető", s mindkettő a századfordulós reflexiós filozófia közegéből származik. Paul de Man interpretációjában a gondolkodó én proleptikusan a jövőbe vetíti magát, hogy a gondolkodásról való gondolkodás képességéről megbizonyosodjék, ami az önmagához való visszajutás, önmagára való ráismerés mozzanatában következik be. 4 1 Nos, a gondolkodó én „mozgása" tetten érhető már egy megkerülhetetlen korábbi fázisban, a reflexió során ugyanis az öntudattal rendelkező én önmagát is reflektálja, vagyis objektumként kezeli, 40 Johann Wolfgang Goethe: Maximák és reflexiók. (1832) Ford.: Tandori Dezső. In: uő.: Antik és modern. Budapest, Gondolat, 1981. 869. 41 Lásd a Hegel-tanulmány gondolatmenetét! 51
