Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty
az - s a fogalmi szembesítések után a kifejtése is következik -, hogy a Tündérvölgy allegorikus megformáltságú, szimbolikus elemekkel telített költemény, A Délsziget viszont szimbolikus struktúrájú, számos allegorikus elemmel építkező mű. Áthidalásról van szó, ezzel együtt viszont költőnk sokhúrú, az elméleti konstrukciókat dekonstruáló művészetének teoretikus természetű újraértéséről, ami egyúttal egy irodalomtörténeti tézis módosított és kiegészített visszanyerését is jelentheti a de Man-féle olvasatok egyoldalú szigorával szemben. 2.1. A görög tradíció a symbolon többféle jelentését hagyta ránk - Gerhard Kurzcal szólva: jel, valami többletjelentéssel bíró empirikus entitás, amely a tárgytudatunkat mozgósítja, illetve olyan valami, ami összefüggésre utal -, hogy a Zwingli és Luther közötti vitában az úrvacsora „tropice" avagy valóságos értelmezése kerüljön a középpontba; teoretikus felfutása pedig kétségtelenül a kriticista filozófiának és következményeinek, valamint Goethe nagyhatású meghatározásainak köszönhető. Kant Az ítélőerő kritikájúnak 59. paragrafusában az ízlésítélet szükségszerűségét csak példaszerűnek minősíti, ugyanis az empirikus fogalmak valóságát példákkal szemléltetjük; a tiszta fogalmakat (azaz az értelem kategóriáit, mint az okság, a minőség) a sémák állítják elénk, az ész fogalmait viszont (tehát az eszméket), mivel érzéki tapasztaló képességeinket meghaladják, csakis szimbolikusan (vagyis analógia révén) ábrázolhatjuk, s így mintegy megosztják a szimbólummal érzéki telítettségének a kimeríthetetlenségét. Amennyiben több, mint egy allegória, hangsúlyozza Kant, akkor a művészet éppenséggel képes arra, hogy tiszta észfogalmakat ábrázoljon. 2 7 Ez a levezetés, továbbá a híres tétel arról, hogy az erkölcsi jó szimbóluma a szép, egyenes úton vezet a posztkantiánus/koraromantikus hagyományban az eszme - s az Abszolútum mint a szubjektum s az objektum (ős)egysége - végső megragadhatatlanságának és a szimbólum érzéki kimeríthetetlenségének a viszonyán át ahhoz a tézishez, hogy csakis a művészet képes az ábrázolására. Mivel ide értendő a kanti értelmű allegóriától való elhatárolódás mozzanata, ezért e szinten bizonyítottnak tekinthető, miszerint a 'kötött', 'körülhatárolt' jelentésűként felfogott allegória (ahogy majd Goethe is érti!) nélkülözi azt a lényegi képességet, hogy kimeríthetetlensége révén betöltse a fenti funkciót. Ha viszont ez az érzéki mozzanat adottnak tekinthető, akkor mindegy, hogy szimbolikusnak nevezik, mint Schelling és Novalis, avagy allegorikusnak, mint Friedrich Schlegel a „régi" századforduló táján - ám Schellingnél rövidesen bekövetkezik a fogalmi átfordítás a Művészetfilozófia korszakjellemzéseiben, Schlegel pedig meghaladja a szinonimizáló jelentéshasználatot a rájátszás és a közvetett allúzió aspektusainak a hangoztatásával. Ismeretes, hogy Schellingnél a teljes kozmoszt magába sűríteni képes műalkotás antik művészete minősül szimbolikusnak (vagyis zárt 27 Vö.: Frank: Einführung... 101. 47
