Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty
1.4. Szorosan fogalmazva, mindezek után az most a feladat, hogy a háttérbe szorított szimbólumnak a „régi" századforduló horizontján alakuló jelentéseit a de Man által még valamennyire megtartott, hegeli vétetésű jellemzőkkel egybevetve és így kiegyensúlyozva 2 4 operatív fogalommá alakítsuk. Egy ilyen művelet jó esélyeit példázhatja Manfred Frank (egyik) szorosan idevágó definíciója, mely a Danto-féle metafora-értelmezéssel 2 5 úgy rímel össze, hogy szoros konklúziója a posztkantiánus horizonton megjelenő esztétikai eszme taglalásának: „... szimbolikusnak nevezhető egy reprezentáció, amelyben egy analógiára reflektálunk, mégpedig arra, mely a reprezentáció és a reprezentált képzet létrehozásának szabályai között fennáll". 2 6 Ami az allegória de Man-szerű átértelmezését és csúcsra emelését illeti, kísérletet kell tenni egy strukturoid alakzat alakulásával való szembesítésre. Kitűzött célom természetesen az, hogy kimutathatóvá váljék mindkét alakzat használhatósága és konstitutív szerepe Vörösmarty költészetének az értelmezésében. „Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, / Azt én írva lelém lelkem asztalára" és „Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen! / Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni: / Ujat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is"- indítja Vörösmarty a mondott fogalmi átrendeződés funkcionalitását példázni képes epikus költeményeit, s bármennyire rombolja a beleérző olvasással való újrateremtésnek az illúzióját, e helyütt a fogalmi és terminológiai eséllyel szeretnék élni. Tézisem ugyanis 24 Ennek kapcsán talán nem bálványrombolás azt állítani, miszerint a hegeli szimbólumfogalom többrétegűségét nem éppen elegáns a szimbólum terminológiai alapjává tenni. A koraromantikus bölcselet és az idealizmus szétválasztását nem ok nélkül javasolja Manfred Frank, mégha nem erről az aspektusról van is szó - ugyanakkor viszont a szimbólum-értelmezések különbsége alkalmas a két fázis különneműségének a kifejezésére. A szimbólum éppenséggel a koraromantikus gondolkodási közegnek a művészetet, a műalkotást s annak a nyelvét megnevező fogalmi centruma, Hegel gondolkodásától eltérő összefüggésben. Hogy a würzburgi előadásoktól kezdve, szorosabban a Művészetfilozófiában, Schelling már közelebb látszik állni Hegelhez, mint korábbi, A transzcendentális idealizmus rendszerében megmutatkozó önmagához és jénai barátaihoz, az csak megerősíti Frank igazát a határ éles meghúzása tekintetében. Lásd: Frank: Einführung... 150-206.; a koraromantikus bölcselet legteljesebb összefoglalása, természetesen a fiatal Schelling tárgyalásával együtt: Manfred Frank: „Unendliche Annäherung". Die Anfänge der philosophischen Frühromantik. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1997. Schellingre is vonatkozóan lásd: 690-734., 883-921. E nagy előadássorozat kimerítő tárgyalását nyújtja a Kant-örökség sorsának Jacobitól Reinholdon át Fichtéig, Hölderlinig, Novalisig, Friedrich Schlegelig, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. 25 Lásd a Romantika-szemléletünk mai kérdéseihez című tanulmányom első részének - a romantikaértés szemléleti háttérösszefüggéseit felvázoló - zárlatát, amely egyűttal előrevetíti az itt kibontakozó gondolatmenet kereteit, beleértve Vörösmarty egyes kisepikus műveinek példázatként való kiaknázását is. A mondott tanulmány második része ugyanakkor egyszerre anticipálja a kulcsfogalmak interpretációját és a posztkantiánus keretben alakuló kánon problematikáját. Vö.: Literatura, 1998/3. 26 Frank: Einführung... 137. 46
