Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty

Egy dolog bizonyos: itt is tetten érhető az organicitással való megingathatatlan szembenállás, a totalizáció esélyének a kiiktatása, hiszen a jel abszolút elsőbbsége a temporális természetű, vagyis előző jelre utaló allegória felmagasztalásához vezet. A dekonstruktiv mozgás ezután az emlékezet és az írás materialitását

19 hozza előtérbe az interiorizált felidézéssel (Erinnerung) szemben, majd ismét megkérdőjelezi a külső és a belső dialektikáját, hogy a jelet s a grammatikai alany allegóriajának az alakzatát állítsa a Hegel által „összezavart" jel-szimbólum viszony s ez utóbbi ideologikus tradíciója helyébe. Az eldönthetetlenség és lebegtetés kifejezéseként oppozíciós párok kerülnek itt mérlegre,

2

0 s az inkább modalitása dönti el a súlyukat: e gondolat-mozgatásban a kimozdítás és kioltás mozzanata cáfolhatatlanul uralkodó szerepet kap, nem lephet meg tehát a tanulmány körül azonnal kibontakozott vita. Nehéz persze megállni, hogy a de Man számára csak az Igazság és módszer szintjén forrásnak bizonyuló Gadamer későbbi álláspontjával ne szembesítsük a fentebbi fogalmi átrendezést. A szép aktualitásában írja a filozófus, szinte mintha pontról pontra cáfolni akarná a dekonstrukció szemléletéből következőket: (i) „... a művészetben a szimbólumszerű s kiváltképp a szimbolikus a rdutalás és az elrejtés megszüntethetetlen egymás elleni játékán alapul";

2

1 (ii) „...a szimbolikusnak vagy a szimbólumszerűnek a lényege épp abban áll, hogy nem egy értelmileg elérhető jelentéscélra vonatkozik, hanem önmagában tartalmazza jelentését";

2

2 (iii) s mindezt betetőzi egy rejtett polémiáról árulkodó kijelentés, amely megkönnyítheti a távolságtartó történeti olvasat megteremtését, vagyis - stílszerűen szólva - megadja egy ilyen olvasat történeti lehetőségfeltételeit az eredeti kontextusra való visszacsatolódással: „...a műalkotás mint ábrázolás nem valami tőle különbözőt ábrázol, tehát semmiképpen sem allegória, nem valami olyasmit mond, amihez valami mást gondolunk hozzá, hanem csakis benne magában találhatjuk meg azt, amit mondani akar."

2

3 (kiemelések tőlem - R. Z.) 19 A Walter Benjámin-előadásnak ebben a vonatkozásban is van analóg helye, melyet a gondolatmenet ökonómiája okán nem mutattam be: ott a betű materialitása a szóval való összefüggésben lép kapcsolatba a szó-mondat relációval, i.m. 88. 20 „Amennyiben a művészet számára inkább a gondolkodás a paradigma, semmint az érzékelés, inkább a jel, semmint a szimbólum, inkább az írás, semmint a festészet vagy a zene, annyiban e paradigma inkább az emlékezetbe vésés (memorization) lesz, semmint a felidézés (recollection)." i.m. 95-96. 21 i.m. 53. 22 i.m. 59. Az idézet kapcsán szeretnék előreutalni a további gondolatmenetre, amelyben éppenséggel az „értelmileg nem elérhető" játssza majd a döntő szerepet a szimbólumnak mint a reflexiós filozófia szervének s mint trópusnak az értelmezésében. Ezúton feltárulhat előttünk a korai modernség e kulcsfogalmának az eredeti kontextusa, s lehetővé válik a velünk kortárs átértelmezésekkel való horizontközvetítés. 23 i.m. 60. 45