Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

GERE ZSOLT: „Meglehet, köztársasága volnánk angyali lényeknek"

vusszá lesz. A versben Vörösmarty természetesen nem hagyhatja meg a korábbi, önmagában is lezáródást implikáló remélnit, s helyébe a tanulni kerül - a kezdeti teológiai fogalmak így válnak a vicói történetfilozófiai modellhez hasonló, az emberi tudás által teremtett, s csak a Föld és az ember megsemmisülésével lezáruló történelem ciklikus konstrukciójának tartópilléreivé. Vagy tematikusan tekintve: a földi menny kezdeti, boldogságfilozófiával ötvözött eszméje az angyallá váló emberek köztársaságának a teremtést bevégző tettén keresztül az angyalok zenéjét csupán kihalló, alkotó munkáját újra meg újra kezdő emberiség képéig transzformálódik. Ez a folyamatot sugalló leegyszerűsítés nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy érzékeltetni tudja a mögöttes világkép kontúrjainak színváltozatait, s csupán szervetlenül állítható mellé az a dolgozatom elején már említett gondolat, miszerint az értelmes cél megléte korántsem jelenti, hogy az emberiség képes is haladni felé. Csak egyetlen példát hoznék Az emberekből. Vörösmarty a vers teljes negációjának terébe vonja a béke korszakát is, s a mű kételyeket nem ismerő állításai között az egyetlen talánnal bevezetett mondatban rombolja le a béke egész költészetében alapértéket jelentő fogalmát. A szabadságharc bukása után keletkezett nagy verseiben a ,,[m]i a világ nekem, ha nincs hazám" és a nemzethalál realitásával kellett szembenéznie. E végső relevanciák pusztulásának kifejezéséhez meglátásom szerint elégtelennek bizonyult az a harmincas-negyvenes években megalkotott nyelv, amely fogalmaiban, metaforikájában gyakran megőrizte ugyan a keresztény teológia szókincsét, de fokozatosan áthasonította jelentésüket. Az Előszó és A vén cigány biblikus nyelve viszont inkább a húszas évek második felének (főleg az epikai művekben megteremtett) poétikai törekvéseihez kapcsolódik. 178