Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

S. VARGA PÁL: „...a kozmopolitizmusnak szükségképpen patriotizmusnak kell lennie..."

Döntő különbség azonban, hogy az Éj, a Halál kívülről néz emberre, világra, s nagyjából azt látja, amit a Vanitatum vanitas beszélője. A Gondolatok a könyvtárban beszélője viszont belülről szemlél; ezért válhat képessé annak a következtetésnek a levonására, amelyet korlátolt embervoltunk áthághatatlanságának keserű tapasztalata kínál. Ez Kölcsey antropológiai fordulata: a visszatérés az ember saját, térben és időben határolt létével adekvát perspektívájához. A „mi dolgunk a világon?" először feltett kérdésére válaszolva a beszélő korrigálja a felfelé mozgás bábeli képét: törli az emelkedés emberi látókörön kívüli célképzetét („Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen") - önmagában is tudatosítva, hogy „Ember vagyunk, a

1 föld 's az ég fia". Persze ha visszatért az embert földi kötöttségei fölé emelő perspektívából, az ellenkező irányú sarkítást, a „posvány iszapját szopva éldegélni" perspektíváját is elutasítja. Nem kvietisztikus egyensúly ez, nem „kábítószer"; a vers beszélője saját dualista antropológiájának konzekvenciáit vonja le. Amikor saját átléphetetlen horizontján szétnéz, azt tapasztalja, hogy ez a horizont egyben annak a közösségnek a horizontja, amelybe beleszületett, s arra a megállapításra jut, hogy az emberiséget a mély süllyedésből kivívni csak úgy lehet, ha minden ember a maga határolt közösségének szolidaritási kötelékében törekszik erre: a legátfogóbb közösség, amely még ilyen keretet biztosítani képes, a nemzet közössége. Dolgunk a világon tehát: erőnk szerint küzdeni a legnemesbekért; ennek a „nemzet sorsa" felel meg. Akármilyen fájdalmas is az istenülni vágyó, a nagyságtól megbabonázott beszélő számára: minden, ami túl van ezen, nem „erőnk szerint" való. A zárlat azonban következetes az antropológiai fordulathoz: a nemzet sorsának „kivívására" irányuló törekvés értelmének meghatározásakor is feltűnően kerül bármiféle - óhatatlanul emberi perspektíván túlkerülő - abszolút célképzetet („Olly magasra tettük, mint lehet"), s jutalmát is a saját történelem perspektívájában állapítja meg („térvén őseink porához"). S itt érkeztünk vissza Fichtéhez: ez a beszélő tudja, hogy amit erőnk szerint, az emberiség velünk szoros nexusban lévő részéért tettünk, az világpolgári tett. Abban is Fichtéhez áll persze közel, hogy nem dönti el, vajon az ember rendeltetése a nemzetek összemérhetetlen, csak rájuk kimért feladataiból tevődik össze, vagy végső soron ugyanannak a feladatnak saját keretek közti megvalósítása révén. Ám ez alighanem éppen azzal magyarázható, hogy a véges ember perspektívája ilyen kérdések föltételét sem teszi lehetővé. A vers valójában különös módon hagyja megnyitva az emberiség határolt látókörén túli teret: ha az ember végtelenbe törő vágya egyrészről csillapíthatatlan szenvedés forrása, egyúttal annak bizonysága is, hogy annak, ami bennünk magasba tör, az általunk belátható látókörön túl van voltaképpeni célja és értelme. Ezt a belátást fogja majd bizalomnak nevezni a Vörösmarty-tanítvány Madách Imre művének utolsó sora. 170