Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

zálódásra, arra nevezetesen, hogy ünnepelt, mércének használt, sokat idé­zett darabja legyen egyfelől a nemzeti gondolkodástörténetnek, másfelől az utókor szövegközi törekvéseinek. Karel Hynek Mácháról jórészt mindazt el lehetne mondani, amiről ed­dig szó volt, s leginkább a verses szövegnek a zeneiségre átállítása az, amely a kissé homályosra sikerült eseménytörténettel szemben a költészet belső logikájára hívja föl a figyelmet. A kutatás bőséges forrástanulmá­nyaival szemben a leginkább Mukarovsky „iskolát" csinált strukturalista elemzése segített abban, hogy a Május című líriko-epikus mű valóban el­foglalja a helyét a cseh, majd a közép-európai irodalmak hasonló alkotá­sai között. Az összehasonlító irodalomkutatás feladatává vált, hogy a Má­just ne csupán a szláv irodalmak együttesében lássa, hanem ott, ahol a leginkább kitetszenek értékei, a romantikus verses epika európai hatás­történetében. A természeti meg az individuális egymásra vetülését már a cím előlege­zi, amely fölfogható a cseh barokk egy művére való visszautalásképpen, a kortárs francia poézissel, Musset-vel való együttgondolás horizontjában (Mácha Május a 1836-os, Müsset Les nuits­je 1835-1837-es, benne a májusi éjszakáról - bizonyosan nem tudtak egymásról a költők), de az első nyolc sor utolsó, egytagú szavainak összelátása révén a romantikus téridős szem­lélet megnyilatkozásaképpen is. A cím ugyanis időt jelöl, amely térré válto­zik a poémában, az említett bevezető nyolc sor rímpárjában a május a ligettel rímel (máj-háj), de hamar megneveződik az idő is, hogy aztán eb­ben az imaginárius, bár kimondott szókörnyezetben bontakozzék ki a kor­szak felháborodását kiváltó történet, amely semmiképpen nem felelt meg (sem morálisan, sem az epikus költészettel szemben támasztott követelmé­nyeknek megfelelően) az 1830-as évek cseh irodalmi közvárakozásának. Ám ennél lényegesebbnek tetszik az a generációs konfliktus (apa-fiú ellen­tét), amelyre ugyan a régi-új szembefeszülés nem illeszthető, de amely az elfogadott-kitagadott, hatalmi-lázadó, társadalmi-természeti dichotómiák mentén többet mond, mint ami az eseménymenetből közvetlenül kiolvas­ható lenne. Annál is inkább, mivel főszereplő a táj, személyes és megsze­mélyesített olyanformán alkot egységet, jut el a harmóniához, hogy a cse­lekmény „szintjén" létrejövő harmóniátlanságra reflektál, a külső és a bel­ső világ ki/megbékíthetetlenségét, így a természeti létté válás kiengesztelő voltát reprezentálja. Az egység nem az ellentétek feloldódása révén kap (nyelvi) alakot, hanem magában a nyelvben konstituálódik, mint az egyet­len instanciában, amely (a természeti körforgáshoz némileg hasonló mó­don) a szüntelen létrejövést képes tematizálni. A rablóromantika legfeljebb távoli üzenetként vonja be Mácha Májusát egy motívumtörténeti sorba, amelynek elején talán Schiller Haramiák]a olvasható. Az erdőbe száműzött haramia, aki megcsalt szerelmes, s csalódásáért áll bosszűt a csábítón (aki történetesen az apja), a természetiből kiszakadó, majd a természetibe visz­szataláló személyiséget reprezentálja. A pompázatosan zenei leírások, beté­16

Next

/
Thumbnails
Contents