Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

tek részint a természetinek az antropomorfizációi, részint poétikainak, zeneinek, bölcseletinek, kiváltképpen kontemplatívnak, valamint irodalomés szövegközinek (a cseh barokknak, Byronnak, talán még Mickiewicznek) összegződései - ismételve a korábbiakat - olyan műformában, amely az universeller Roman lehetőségeit lépteti be a verses epikába. A regényesség, a titokzatosság, a szaggatottság, a disszimuláció ugyanakkor a Mukaíovsky által bemutatott, „kötött", erőteljesen megszerkesztett, ismétlésekkel „zeneileg" szegmentált külső szerkezetben jön létre, szinte példaszerűen reprezentálva azt az organikusságot, amely a német koraromantikában fogalmazódott meg. Továbbhaladva: a szaggatottság, a disszimuláció a főhős belső világában, monológjaiban nyilatkozik meg, éppen a tájba lépéskor dereng föl a másik lehetőség, a másik állapot, amely jóval több, mint az érzékenység idilli elképzelése; valójában a harmónia képzete kap nyelvi alakot. Preseren tája sem ellenséges, pusztán Crtomir többszörös „öntükröződése" teremti meg a megfelelést a belső és a külső háborgások között; Mácha főszereplője tépettségének, üldözöttségének, meghasonlottságának a természeti ellenképe; a társadalmi egyirányúságával, viszonyrendszerének majdnem egyneműségével szemben a természeti a sokrétű, a differenciált, ennek következtében a többjelentésű, a meghatározhatatlan. Feltehetőleg mind a négy emlegetett műre elmondható, hogy a külső világ állandóan meg kívánja határozni a főszereplőt, beállítani egy, társadalmi-nemzeti rendszerbe (itt eltérnek a művek), míg a főhőseink legföljebb elszenvedik a meghatározásukra törekvő környezetet, maguk még önmaguk számára sem bizonyulhatnak meghatározhatóknak, így semmiképpen nem rendelkeznek kötött pozícióval, még talán szilárd jellemmel sem, hiszen nem azok, akiknek hiszik őket, de azokká sem válhatnak, akikké szeretnének válni; legföljebb haláluk fejezhet be egy történetet, amely befejezés nem mondható költői igazságszolgáltatásnak. Idáig (újra) olvasva dolgozatomat, kétség támadt bennem. Vajon az, amit az egyik költőről leírtam, nem volna ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy leírható a másikról, netán a harmadikról? Nem járok-e körbe, ahelyett hogy valahonnan valahová elérkeznék? Bár ez éppen nem volna a Schlegel-fivérek kritikai szemléletének ellenére. Olykor az a benyomásom támadt, mintha leszámítva a kétségtelen nyelvi, közvetlen nemzeti irodalmi „előzményeket", túlságosan egymás közelébe hoztam volna az egy nemzedékbe tartozó, ám különféle személyes, nemzeti, európai, történelmi eseményekre, táji változatokra, klasszicizmusokra, bölcseleti ajánlatokra reagáló szerzőket. A kiválasztott művek nem esetlegesek, a verses epika kérdése perdöntő jelentőségű, ám más műfajokra, más irodalmakra is ki lehetett volna tekinteni, be lehetett volna vonni a vizsgálatba Petar Petrovic Njegos Gor ski vijenacát (Hegyek koszorúja, 1847), amely dramatizált eposzként is elemezhető, Mickiewicz, Mácha és Vörösmarty nemzeti tragédia-kísérletei mellé pusztán Preseren levélbeli érdeklődését párosíthatjuk, egyszóval az erőteljes különbözésekre ezúttal nem vagy alig figyeltem. 17