Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

KAPPANYOS ANDRÁS: Az avantgárd Vörösmarty

kiváltják. Az abnormitásra épülő magyarázatokat nem használhatjuk kiindulópontul, minthogy Foucault és a pszichoanalízis feminista kritikája nyomán jelentősen eltérőek a normális és abnormális viszonyáról vallott nézeteink. Sőt, az is kérdésesnek látszik, hogy ezek a magyarázatok a maguk korában (mely egyben az orosz formalisták, a Prágai Iskola vagy az Új Kritika kora is volt) mennyire lehettek kielégítők. A tébolyult alkotó romantikus képletének maguk a kéziratok is ellentmondanak: a húzások, javítások sokasága éppen mérlegelésre, tudatosságra, rációra utal. A kérdésnek az irodalomtudomány köréből az orvostudomány körébe való áttolása mégis a kezünkre játszik, mert ikonikus jelként, szimptómaként bizonyítja a kései Vörösmarty által végbevitt hagyománytörést, paradigmaváltást, a radikális újítást, amely csak évtizedek múltán talál értő olvasatra. A művészeti újításokat első közelítésben tematikai és poétikai újításokra oszthatjuk fel. Az új művészeti-irodalmi mozgalmak rendszerint vagy új kifejezési módokat, vagy új kifejezendő tartalmakat, vagy ezek kombinációját vonják be a nyilvános kultúra körébe, ezáltal különülnek el közvetlen és távolabbi elődeiktől. A XX. századi művészeti mozgalmak közül például a kubizmus új kifejezési eljárásokat dolgozott ki, de ezekhez az akadémikus művészet megszokott témáit alkalmazta (csendélet, portré, tájkép, enteriőr), azaz tartalmi, tematikus kérdésekkel nemigen foglalkozott, és fejlődése egyes pontjain az ábrázolás teljes feladásáig is eljutott. Ezzel szemben a szürrealizmus alig foglalkozott technikai kérdésekkel, ábrázolásmódja némelykor kifejezetten akadémikus, hiszen nem ez, hanem az új tartalmak érdekelték: álom, fantázia, látomások, tudatalatti, szexuális szélsőségek, egzotikus mítoszok, halál és bomlás stb. Vörösmarty tematikai invenciója az átok, a kárhozat és a káromlás témakörének kiterjesztése, amely eljut az Isten elvesztése miatti egzisztencialista döbbenetig. Átokban és káromkodásban természetesen igen gazdag a Vörösmarty előtti irodalmi hagyomány is: Amádé Lászlónál, Csokonainál vagy Petőfinél nem ritka az ilyesmi. A kanonikus korpuszból a rekorder talán Csokonai ezen kifejezése: „baszom az anyja hugyos németjének" (Borital mellett, 1795). Az ilyesmit persze aligha szánta a szerző a kanonikus korpuszba, bekerülése inkább az utókor textológiai elveiből következik. Az ilyesfajta nyelvi megnyilvánulások (Petőfinél: „foglalod a kurvanyádat" stb.) súlya látszólag az illokúciós aktusban, a sértésben volna, valójában azonban aligha jutnak el a névleges címzetthez, perlokúciós elemük tehát nem az ellenség megsértésében, hanem a barátok, társak közötti szolidaritás erősítésében kereshető. Kétségtelen, hogy e megnyilvánulásokban, számos avantgárd kiáltványhoz hasonlóan, a performatív elem súlyosabb a referencialitásnál, de ez a performatívum mintegy félrecsúszik, hiszen eleve sem célja, hogy elérje névleges tárgyát. Az átoknak is komoly előtörténete van a magyar költészetben, de a Vörösmarty előtti átkok részint inkább sértések, részint pedig valamely előzetesen kimondott, s általában metaforikusán elgondolt átokról szóló referenciális beszámolók. Ezek az átkok többnyire a magyar nemzetet sújtják (mint a Szózat152