Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

KAPPANYOS ANDRÁS: Az avantgárd Vörösmarty

beli átoksúly), néha pedig az elhagyott vagy hűtlen szerelmest (Dayka Gábor: Atok, 1792), vagy épp a költői mesterséget (Kölcsey: Atok, 1832). A performatív, személyre szóló elátkozás a lírában nem igazán gyakori. Vörösmarty átkai és káromlásai nem élnek a trágárság, a stilisztikai alantasság eszközeivel, s talán éppen azért, mert szerzőjük a kanonikus korpuszba szánja őket, szem előtt tartva saját életművének nimbuszát. Atok című 1849-es verse névre szólóan és performatív jelenidejűséggel átkozza el Görgey Artúrt, s ezen illokúciós aktus szalonképtelenségét csupán azzal menti, hogy magát az átkot jórészt a „bús harcfiak" szájába adja. Ezzel egyben az átok motivációját, legitimációját is megerősíti, jelezvén, hogy itt nem egy értelmiségi egyén politikai véleményéről, hanem ezernyi személyesen érintett katona személyes sérelméről van szó: az átok szavai ezt az indulatot foglalják performatív egységbe. Ezen átok perlokúciós aspektusa különösen érdekes, hiszen, ha nem is fogant meg (Görgeyt békés és jómódú öregség után érte a halál), az átok ezúttal elért a címzetthez: a vers teljes formájában éppen Görgey hagyatékában maradt fenn, innen ismerjük. Az átok és a sértés között az a döntő különbség, hogy a sértés performatívuma, a verbális agresszió közvetlenül fordul a másik fél ellen, míg az átok egy transzcendens hatalmat szólít fel a - többnyire - materiális agresszió végbevitelére. Azokban az esetekben, amikor a transzcendens hatalom jelenléte csak formális (azaz nem evidencia az összes résztvevők számára), akkor az átokból is csak a közvetlen verbális agresszió performatívuma érvényesül. Ez esetben a harcfiak szájába adott „Kergesse őt az istennek haragja / A síron innen és a síron túl" performatívuma nem sokban különbözik a versbeszélő által hangoztatott „féreg", a „gyáva", a „megrugdalt inas" minősítésektől és hasonlatoktól. Ugyanakkor a „bús harcfiak" megszólaltatásával sikerül olyan erőteret teremteni, ahol az átok valódi transzcendens minőségre tehet szert, legalábbis a vers virtuális világán belül. A klasszikus magyar költészetben talán csak a Szondi két apródja végén megszólaló átok ilyen erejű, s az erőteret ott is a megátkozok és a megátkozott között végbement előzetes események, a megtörtént sérelmek teremtik meg. Műfaji tekintetben az Atok verses pamfletnek mondható: míg kéziratban terjedt, alapfunkciója alighanem az volt, hogy olvasóit megnyerje a versbéli „bús harcfiak" álláspontjának, és így megteremtse a politikai vélemények azon konszenzusát, amelyet a harcfiak szavaiban előlegez. Ehhez képest másodlagos, hogy történetesen tényleg eljutott Görgeyhez, s így a közvetlen verbális agresszió (sértés) funkcióját is beteljesítette. A kárhozat szintén nem új téma a költészetben, de a vers-beszélő, a lírai alany önnön elkárhozásának tematizálása minden bizonnyal a megindult szekularizáció fejleménye. Petőfi már ennek jegyében írja frivol blaszfémiáját: „Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy / Egyesüljünk) én elkárhozom." Ez az alig burkolt utalás a testi szerelem, a paráznaság bűnére Vörösmartytól idegen lett volna. Az Ábránd című versben mégis ugyanezt a cserét mérlegeli: „Eltépném lelkemet / Szerelmedért". S hogy ez valóban a kárhozatot jelenti, azt az utolsó szakasz igazolja: „Szerelmedért / Eltépett lelkemet / Istentől újra visszakér153