Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

KAPPANYOS ANDRÁS: Az avantgárd Vörösmarty

Hogy az eredeti paradoxon csak egy következő paradoxonhoz vezetett, az nem kis részben az avantgárd fogalom tisztázatlanságából következik. Egyfelől van egy időben (és többé-kevésbé morfológiában is) jól behatárolható korpusz, a XX. századi (és elsősorban század eleji) avantgárd jelenségköre, műveivel, mozgalmaival, dokumentumaival. Másfelől van valamilyen, a mű keletkezési idejétől független, de a befogadás idejétől igenis függő (legalább részben) objektív tulajdonság (néhány körülíró fogalom: idegenség, újszerűség, provokáció, a befogadás nehézsége), amellyel találkozva az adott műalkotást vagy művészi gesztust avantgárdnak nevezzük.

2 Egyes műveket (szerzőket, irányzatokat stb.) azon az alapon hívunk avantgárdnak, hogy történeti adataink szerint a keletkezésük idején a kortárs befogadóban kiváltották az idegenszerűség érzetét és elutasítás reakcióját; más műveket azon az alapon, hogy (keletkezési idejüktől függetlenül) belőlünk váltják ki ugyanezt a reakciót. A ma már viszonylag széles konszenzus alapján a század egyik legnagyobb művészének tartott Picasso tehát az elutasító reakció elmúltával történeti alapon minősül avantgárdnak, egy kortárs performance viszont saját, közvetlen hatása alapján. Ez két, teljesen különböző eszközökkel leírható jelenség. Ráadásul, mint már említettük, van olyan történeti avantgárd mű (nem is kevés), amelyik ma is ellenérzést vált ki, tehát „kétszeresen avantgárd". A fenomenológiai vagy pszichológiai vizsgálat azonban önmagában kevés: ha sikerülne közös nevezőre hozni a mai, kortársi performance-ra adott befogadói reakciókat a Picasso-kortársak korabeli reakcióival, olyan általánossághoz jutnánk, ami nem sokban különbözne Ekhnaton kortársainak megrökönyödésétől. Mert hiszen nem is a megrökönyödés a specifikusan XX. századi jelenség, hanem a megrökönyödés kiváltására irányuló szándék. Ennek strukturális leírására alighanem a befogadói esztétika alkalmas, diakrón szituálására pedig egy történeti-szociológiai vizsgálat. Abból kellene tehát kiindulnunk, fogadta-e Vörösmarty munkásságát valamikor értetlenség, döbbenet, elutasítás. A híradások legfeljebb a közönség érdektelenségéről számolnak be, ám az is igaz, hogy az általunk itt vizsgálni kívánt kései (1849 utáni) versek a költő életében nem is igen találkoztak a közönséggel. Az avantgárdra jellemző idegenség-élményt pedig éppen e versek tájékán kereshetjük. Ekkor azonban, s különösen utóéletében Vörösmarty mögött már ott állt a hatalmas és megkérdőjelezhetetlen életmű teljes súlya, a Parnasszusról lerugdalni (Arany kifejezésével) nem lehetett. Egyes kortársak, mint Gyulai Pál, a hanyatlás jelét látták e versek szokatlan elemeiben, míg például a Gyulaival vitatkozó Egressy Gábor maga az elfúló, bódult áhítat. A későbbi utódok, mint Babits Mihály vagy Szerb Antal, akiket szintén megérintett ez a komor fenség (feltehetőleg Schöpflin Aladár nyomán

3), az őrület magyarázatához folyamodtak. 2 Vö.: Kulcsár-Szabó Zoltán: Az idegenség poétikája? Az avantgarde költészet önreprezentációs alakzatainak kérdéséhez. In: Újraolvasó. Tanulmányok Kassák Lajosról. Szerk.: Kabdebó Lóránt - Kulcsár Szabó Ernő - Kulcsár-Szabó Zoltán - Menyhért Anna. Budapest, Anonymus, 2000. 33-60. 3 Schöpflin Aladár: A két Vörösmarty. Nyugat, 1908. június 1. 577-584. 150