Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
BORBÉLY SZILÁRD: Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása
A jelen dolgozat gondolatmenete szempontjából nyilvánvaló, hogy a honfoglalási eposz megalkotása kapcsán milyen verseny 2 4 dőlt el 2 5 Vörösmarty Zalán futása ban. 2 6 Az pedig az irodalomtörténeti kánon alakulásából válik beláthatóvá, hogy milyen eredménnyel. 2 7 Vörösmarty nagyeposza nemcsak a korban volt - durván fogalmazva - „eladhatatlan" és olvashatatlan, hanem azóta is olvasatlanul kíséri szerzője kanonizációjának változó történetét. Toldy az eposz poétikai elvárásai szerint feltárt hibáit, kompozicionális áttekinthetetlenségét stb. regisztrálta és rótta fel Vörösmartynak, ezt a hagyományt követte az irodalomtörténet. Sajátos kísérletre vállalkozott - egyedüli kivételként és megtörve ezt az értelmezési hagyományt - Szörényi László, aki elemzésében a Toldy olvasatával homlokegyenest 2 8 ellentétes értelmezői ajánlatot fogalmazott meg. Ugyanakkor a szakma önkritikájaként azt is meg kell említeni, hogy a Szörényi László tanulmányában rejlő rekanonizációs szándék kihívásával azóta sem vetett számot a Vörösmarty-filológia. Még az eposz poétikájánál maradva - mielőtt a történetírásnak azzal a sajátos változatával méltatlanul felületesen és kényszerű részlegességgel számot vetnénk, amely Horvát István nevéhez kapcsolódik -, meg kell jegyeznünk, hogy a költőket kevésbé zavarta a történeti anyag hiánya, mint a műfaj támasztotta hagyomány választása és a választott hagyománynak való megfelelés szándéka. Részben mi sem természetesebb, hiszen nem történeti munkát 24 Erről a „versenyről" beszélve az irodalomtörténetírás igen szoros küzdelmet vázol fel, amelynek győztese végül is Vörösmarty lett. Magunk inkább azt gondoljuk, hogy ebben az esetben is a kortárs tematikai kihívás természetes működése érhető tetten. A Zalán futása pedig inkább berekeszt, semmint beteljesít egy elvárást, és azzal a poétikai tanulsággal szolgál, hogy nem áll rendelkezésre a téma számára érvényes elbeszélői alakzat. 25 A vergiliusi (homéroszi) minta a jelennek a megalkotását helyezné előtérbe, a jelen felől értelmezett múlt ennek szakrális legitimációját végezné el. Ezzel szemben a Zalán futása egy diskurzust legitimálni képes múltat szándékszik létrehozni, önmaga értelmezésében nem vesz tevékenyen részt, ezáltal nem hajtja végre a jelen értelmezését sem. Mivel a tragikus megszakítottság által konstruálja meg elbeszélése idejét, igazából nincs szava a jelenhez; talán ezért vált megszólíthatatlanná az irodalomtörténet számára is (kivéve a nyilvánvalóan legitimációs szándékű olvasatokat, mint a Toldyét). 26 Vörösmarty Mihály: Nagyobb epikai művek I. S. a. r.: Horváth Károly és Martinkó András. Budapest, 1963. Nagy haszonnal olvastam a jegyzeteket, tanulságaikat külön hivatkozások nélkül - hasznosítottam. 27 A teljes recepciótörténet áttekintése helyett csak egy jellemző példára utalnék, amely egy reprezentatív kortárs olvasatát közvetíti: „Vörösmarty, az új iskola legnagyobb epikusa, 1825-ben bocsátá közre hőskölteményét a »Zalán futását« tíz énekben, mely Árpádot, a honalapítót, a fantázia legragyogóbb színeivel festi. A verselés, a költői nyelv semmi kívánnivalót nem hagy el, oly gazdag, oly virágos ez; de az eposzi mese alakításában Vörösmarty nem annyira erős" - mondja Arany A magyar iroáalom története rövid kivonatban című írásában. (Arany János: Tanulmányok és kritikák. Vál., szerk., az utószót és a jegyzeteket írta: S. Varga Pál. Debrecen, 1998. 68.) 28 Szörényi László: „...s hű a halaáékony időhöz". Kompozíció és történelemszemlélet a Zalán futásában. In: uő.: „múltaddal valamit kezdeni" Budapest, 1985. 36-84. 117
