Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzet mint res ficta et picta keletkezéséhez
nem megszakítatlanul vagy versenytársak nélkül, az elbeszélő költészet és tudományos történetírás közös idiómája, mely az irodalomtörténet-írás retorikáját is meghatározta. Mi több, e beszédmód egyes elemei a történeti tudományok nagyelbeszéléseiben még akkor is fel-feltűnnek, amikor a költők legjobbjai már végképp letettek arról, hogy ezen az ódon zengésű nyelven megszólaljanak. A hőseposz eszköztárát már Petőfi irodalmi paródia tárgyává tette, s a műfaj elvi és gyakorlati megújítására Arany János tette az utolsó jelentős kísérletet, sőt a századközéptől fogva a reformkori hazafias líra jellegzetes szólamai is nemegyszer ironikus felhangokkal idéződnek fel Arany László vagy akár Gyulai Pál verses regényeiben, de a tudomány nyelvében érintetlen zárványként megmarad jóformán mindaz, ami másutt már szinte elképzelhetetlen volna. Parádéin a bécsi magyar testőrség ugyan még párducbőrben feszített, de a nemzet párducos Árpáddal jelképezett ősjellegéről időközben éppen Arany János fejtette ki Visszatekintés című tanulmányában (1861), hogy ugyanúgy nem maradt, nem is maradhat változatlan, mint a viselet, amely a jelképben szerepel. „Ezer éves ittléte alatt Árpád nemzete sokat veszített eredeti sajátságaiból, a nélkül, hogy jelleme alapvonásait levetkezte volna. [...] Az a nemzeti köntös, mely pár év óta törekszik visszaállítani az ősidőket, maga e köntös sem teljesen a régi már; nem feledheti a nyugati kéj elmet, s épen nincs hajlama farkas- vagy párduc-kacagánnyá alakulni vissza. Tempora mutantur et nos mutamur ... igaz, mint egyénekre, ügy nemzetekre is. A nyugati polgárosodás, cserébe a jóléteért, akármit beszéljünk, sokat letörölt már, vagy módosított őseredeti sajátságainkból s ezen, míg jellemünk erkölcsi magva ép marad, nincs mit oly igen sopánkodnunk - legfölebb versben." 6 7 Ennek ellenére, amikor a század végén Beöthy Kistükre nyitóképében megjelenik a párducbőrös volgai lovas, a magyar harcos archetípusaként és a nemzeti jellem megtestesítőjeként, a jelképes alak még mindig a régi narratív hagyomány hírmondója. Ugyanez a hagyomány adja fedezetét még 1919-ben is annak, hogy Beöthynél A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése (tizenharmadik kiadás!) nyitófejezete szinte minden bekezdésben „őseink" vagy „eleink" tetteiről szól, és már az első mondat így utal a honfoglalás előtti magyarságra: „Ázsia belsejéből kiszakadt őseink hosszú, viszontagságos és jórészt máig felderítetlen vándorlások után a IX. század végén jutottak el mai hazánkba", majd így kerül szóba hajdani „történetíróink" és „énekmondóink" tevékenysége, Európában letelepedett „eleink" vallása, vagy annak bizonyítéka, hogy „őseink" írástudók voltak. 6 8 Ha a párduckacagány kihullott is a Beöthy utáni irodalomtörténet-írás múltidéző 67 Arany János: Visszatekintés. In: Arany János összes művei. Szerk.: Keresztury Dezső. XI. Prózai művek 2. 1860-1882. S. a. r.: Németh G. Béla. Budapest, Akadémiai, 1968. 236. 68 Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I—II. 13. kiadás. Budapest, Athenaeum, 1919-1920. I. 9-12. 109
