Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzet mint res ficta et picta keletkezéséhez

mentségére, és mások szájába adva azért sugallta Guzmicsnak, hogy a megsértődött Pázmándi Horvát Endréhez általa visszajusson. „Most vádolnak, hogy én Vörösmartyt bántottam, a' párduczos Árpád magasztalóji ellen fakadván ki; mert (így szólanak ők) a' mi Endrénk egyszer sem mond párduczos Árpádot. Ott keresnek helyt a' lövöldözésre, a

1 honnan engem nem fog a

1 fegyver; mert én senkire nem czéloztam, 's általjában szólok azokról, a' kik nem érzenek magokban erőt, és még is firkálgatják hexametereiket. 'S hogy Vörösmartyra nem czéloztam, mutatja, a' mi ott áll, a' hol én őtet eggyütt említem Berzsenyivel."

6

2 Minden jel szerint igaz, hogy Kazinczynak csakugyan nem a történelmi Árpádból, hanem csak a költészet párducos Árpádjának sikerületlen változataiból lett elege, mint Kisfaludy Sándornak írja: „Nem Árpádot nem tisztelem én, kinek tiszteletére magam is írtam egy Ódát, [...] hanem azoktól iszonyodom, a' kik Nemzetünknek ezen áldott Alkotóját lélek nélkül 's rossz versekben emlegetik, 's már legalább harmincz év olta."

6

3 Amire itt mint ódára utal, A tisztúlás' innepe. Az Ungnál. 886. eszt. címmel az 1823-as Aurorában megjelent költeménye párducbőrt nem említve, pálcával, karddal és ércpajzzsal, a néptől kapott vezéri hivatása kellékeivel jelenítette meg Árpádot, amint az Attilától örökül hagyott hon elfoglalására buzdítják.

6

4 Kazinczy ugyan az iménti levelében is leszögezi, hogy nem Vörösmartyra célzott a vágással,

6

5 és bizonyos, hogy más epikusok is széltében használták ekkoriban a „párducos Árpád" szókapcsolatot, ám a beavatottak szemében az leginkább mégis Vörösmartyra vallott, mert a Zalán futásában vált gyakran ismétlődő jelzős szerkezetté, ahol nem kevesebb, mint 24-szer fordul elő. (Saját felelősségének Vörösmarty is tudatában volt, aki ekkorra már némileg kiábrándult műve eszköztárából; valamikor 1829 és 1834 közt az egyik Zalán című xéniájában maga tette gúny tárgyává eposza idevágó konvencióit: „daliáid párduczok, és juh".

6

6) A jellegzetes epitheton már valószínűleg nem az egyik ősforrást, vagyis Virág Benedek több mint három évtizeddel korábbi versét idézte föl az olvasókban, hanem a honfoglalási epika nagyrészt Vörösmarty által megerősített nyelvét és egész múltszemléletét. Erre a nyelvezetre és múltszemléletre nemcsak a költészetben várt jövő. Miután a már Virágnál kibontakozott képviseleti beszédmód egyes ismérvei Horvát Istvánnál, Vörösmartynál és másoknál összefüggő rendszerré váltan mind jobban áthatották a magyar írásbeliség ünnepélyes megszólalási formáit, az így rögzült beszédmód csaknem egy évszázadon át maradt, noha 62 Kazinczy Ferenc Guzmics Izidorhoz, 1831. május 27. KazLev, XXI. 564. 63 Kazinczy Ferenc Kisfaludy Sándorhoz, 1831. május 1. In: Kazinczy 1960. 403. 64 Kazinczy Ferenc összes költeményei. S. a. r.: Gergye László. Budapest, Balassi, 1998. 53-56. 65 Kazinczy Ferenc Kisfaludy Sándorhoz, 1831. május 1. In: Kazinczy 1960. 403. 66 Vörösmarty Mihály: Kisebb költemények II. (1827-1839) Vörösmarty Mihály összes művei. Szerk.: Horváth Károly és Tóth Dezső. 2. köt. S. a. r.: Horváth Károly. Budapest, Akadémiai, 1960. 142. 108