Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

beszélő vitapozícióját, nem csupán a hazai elődökkel, hanem éppen az adaptált nem hazai romantikával szemben is. Továbbkérdezve: a hazai hagyomány átírása és a filológiailag feltárt adaptáció anyaga milyen viszonyrendszerben realizálódik? Egyszerűbben fogalmazva: a hazai irodalom kontinuitásának versus diszkontinuitásának problémaköréről van szó. Mind a négy poéta szembekerült a hazai (irodalmi, ezen belül nyelvi, a szubjektumra vonatkozó szemléleti) konvenciókkal, amelyekhez viszonyulhatott parodisztikusan (mint Vörösmarty epigrammáival, Preseren verses szatíráival vagy Mickiewicz programját részletező írásaival), megalkotta korábbi, más irányt, természet- és történetszemléletet hirdető elődei ellenében a maga változatát, és ezzel párhuzamosan átértékelte a bevett, a poétikahagyományban erős pozíciót elfoglaló műfajokat és azok nyelviségét (az eposzi örökség fokozatos szétverése, előbb a nem-eposzi hősök beiktatása, majd a külső forma átstrukturálása, végül az eposzi „kellékek", „ismérvek" elhagyása, majd eltérő minőségű mitologizálás révén), s ami nem kevésbé fontos: a hazai és az európai irodalmak kapcsolódási lehetőségének újragondolása történik, részint a fordításirodalom területén, részint a romantikus költői terminológia hazai változatának megteremtésével. S bár az aligha volna tagadható, hogy a fordítások, az európai irodalmi vonatkozások szintén fontos szerephez jutnak költőink törekvéseiben, és részint mintegy folytatva a korábbi kezdeményeket a nemzeti irodalom spektrumának további szélesítésére, részint a elődökkel szemben immár nem elsősorban a műfajra lelést, a hangvételek-retorikák hazai nyelvi próbáját célozzák meg költőink, hanem önnön költői személyiségüket építik meg azáltal, hogy hagyományba lépés és határozott, célirányos befogadás szembesítésével érzékeltetik az elmozdulást (mind a hazai hagyománytól, mind a befogadás tárgyától). Talán ez az a pont, amelyen túlhaladva egy-egy példa fölvázolása teheti világosabbá mondandómat. Nemcsak Mickiewicz Konrad Wallenrod című epikus költeménye (1828) vita tárgya a kortársak és az értelmező utókor számára mindmáig, hanem a wallenrodizmusként megnevezett magatartás is. Igaz, szűkebb értelemben vehető nemzeti és morális szempontok árnyalják ezt a diszkussziót, amelynek lényegét Wallenrod epikus költeménybe foglalt „árulása", „renegát" volta alkotja: a színleg a Német Lovagrendhez átállt, s ott vezérként cselekvő Konrád tudatosan vezeti vereségbe csapatait honfitársaival, a lengyelekkel szemben. Ezúttal azonban a romantikus eposzból és annak mickiewiczi felfogásából következő tényezőkre szeretnék utalni. A romantikus eposz a XIX. század elején legalább oly mértékben „vitatott" műfajként könyveltetett el, mint ahogy az árulóként hazafi egyik-másik nézet szerint valójában contradictio in adiecto. A romantikus eposz diszfunkcionálissá válik például Schelling szerint, hiszen anyagát illetően egyetemes (Mickiewicznél a lengyelség sorsdöntő küzdelme), formáját illetően parciális, mind a külső, mind a belső forma tekintetében, nem is szólva arról, hogy a megosztott lelkű hős, aki másnak kénytelen kiadni magát, mint aki, nem töltheti be azt a szerepet, 9