Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

amit az antikok epikus főalakjai, de még azt sem, amit Tasso Megszabadított Jeruzsálemériek hőse. Hegel már arról beszél Esztétikájában, hogy a „mai világállapot prózai rend"-je „egyenesen ellenkezik azokkal a követelményekkel, amelyeket elengedhetetleneknek találtunk az igazi eposz számára", és aligha kétséges, hogy itt is az antik alkotásokról van szó. Ugyanakkor a romantikus hősre szabott eposz - Mickiewicznél, a Zalán futásában pedig még inkább imitálja a műformát, nem utolsósorban azért, hogy „anyagát illetően" (Schelling) megfeleljen az igényeknek. A kétségeket az e téren engedékenyebb Schopenhauer sem oldja föl. Szerinte: „Az objektívabb költészeti műfajokban, mint amilyen a regény, az eposz, vagy a dráma, a célt, az emberiség ideájának megnyilvánítását főleg két eszközzel érik el: a jelentős jellemek megfelelően és mélyen véghezvitt ábrázolásával, valamint oly jelentékeny helyzetek megalkotásával, amelyekben kibontakozhatnak." Első megközelítésben megfeleltethető a Konrad Wallenrod a schopenhaueri kijelentésnek. Hiszen a nemzeti sorskérdés Wallenrod, a költő, a kortársak, a(z irodalom)történetírás számára szorosan függ össze „az emberiség ideájával", Konrád jelentős jellemnek nevezhető, aki alakoskodásával a legmagasabbra tör, s a helyzet szintén jelentékenynek mondható, mind az ellenséges felek világméretűvé dimenzionálása, mind pedig - ennek megfelelően - Wallenrod vállalása, személyisége révén. Más kérdés, hogy ama morális dilemma: szabad-e még a legnemesebb cél érdekében is egy kevéssé nemes ellenféllel szemben kifogásolható eszköz(ök) használata, megosztotta a kortársakat (az orosz-lengyel viszonyra utalás ellenére). S éppen ez az, ami miatt Mickiewicz romantikus eposza nem felelhetett meg (nem is akart megfelelni) az antik eposzokra alapított hősideál átláthatóságával, félisteni-héroszi voltával szemben támasztott igénynek, de éppen ez az, ami „romantikus" jellemmé-művé avatta: oly külső ismérvek, mint a „regényesség", rejtélyesség mellett a személyiség nehezen fölismerhetősége, a személyiségről hozandó döntések elhalasztódása, ennek következtében a cselekvés(ek) többfelől értelmezhetősége. Egyben a szubjektum megosztottsága: a látható magatartásra és a titkolt szándékra - és ennek megszenvedettsége. Az 1827-es Eger annyiban hasonló a Konrád Wallenrodhoz, hogy sorsdöntő esemény zajlik, az ellenséges táborok összeütközése jelentős esemény, és mindehhez történelmi személyiségek „ágálnak". Ami azonban megzavarni látszik az előadást, a renegát Omárnak alakja, sorstörténete, amely a félreértések, csalások és csalatások románcos, ha úgy tetszik, tassói epizódjait lopja a hexameteres műbe. Az önnön sorsába belefáradó, elsősorban önmagával meghasonlott figura, a világok között bolyongó személyiség „magánügye elidegenítő elem az eposzban, amelyben a személyesnek alá kellene rendelődnie a közösséginek, a nemzetinek vagy az egyetemesnek. Ehelyett a személyes lesz világszerűvé, nem a sorsdöntő küzdelem vetül ki a kozmoszba, hanem az önnön démonaival küszködő renegát válik emberfelettivé, lesz középpontja az emberen túlinak, a képzeletnek. Az alábbi idé10