Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - TARJÁN TAMÁS: AZ ember tragédiája kánonjai

Bizonyos előzményeket is hasznosítva 1945 után - már amikor nem volt „feketelistán" a darab... - a párizsi szín lett a kulcsszín. A forradalmi pátosz adta meg az alaphangot: a szabadság, egyenlőség, testvériség. 1970 körül körvonalazódott az újabb kánon, mely jószerivel máig tartja magát: a londoni szín kapitalizmus-kritikájának kiemelése. Több hazai és külföldi premiert ismerünk, amelyeknél a teljes koncepció magja a londoni jelenet volt, vagy akár az egész Tragédia londoni színné vált (gondoljunk a Huszonötödik Színház M-A-D-Á-C-H-ka). Ezzel párhuzamosan létrejött az a kánon is, amely az egész művet a falanszterből mint a szocializmus csődjéből, vagy mint katasztroftkus világállapotból - magyarázta. Erre az értelmezésre például Ruszt József mutatott hajlandóságot. Egyik eljárás sem kifogásolható. Manapság azonban gondolkodóba ejti a rendezőt a történeti és a keretszínek elválása, valamint a történeti jelenetek linearitása, kissé lomha, mechanikus egymásutánja: a fokról fokra haladás elve. A mindig magasabb rangú (és annál keservesebb) vereségek képeskönyve Adám vesszőfutása. Tanácsos tehát - vélem nem egyedül - a keretszíneket történetiessé mozdítani. Természetes, hogy a cselekmény egésze nem vihető a Paradicsomon kívüli léthely zónájába - ezért a keretszínek profanizálása szükségszerű ebben a koncepcióban. A profanizálás velejárója az erőteljes antropomorfizáció, melyben persze az Úr szerepe a legkényesebb. A másik sejtés: a történeti színek időbeli elrendezettsége, láncolatos egymásutánja helyett tanácsos a színeknek mint problémaköröknek a térbeli megalkotása. Mit jelent ez? A Madách által fölvetett dilemmákat a történelem valójában egyidőben, egyszerre veti föl, s nem egyesével, szakaszoltan, elszakítva. Az elfajult forradalom párizsi állapota nem évezredekkel az egyiptomi rabszolga-kizsákmányolás után, a lélektelen falanszterfogság nem a konstantinápolyi vallásháborútól mérhetetlen időbeli messzeségben képzelendő el. Az e színekkel érzékeltethető alapkérdések ma is egyszerre, egyidőben jelentkeznek az emberiség sorstérképén. Az ideologikus, vallási, egzisztenciális, érzelmi és egyéb csapdák szinkron módon leselkednek ránk. Az ember tragédiája új színházi kánonja tehát sok esetben olyan egységes és jelen idejű problémavilágot koncipiál, amelyben a homogénebbé tett történeti és keretszínek csak alapvető vonatkozásaikat, történeti koloritjukat, stiláris öntörvényűségüket őrzik meg, ám már nem önmagukkal azonosan, hanem az új színpadi, értelmezésbeli univerzalitás egyenrangú részeiként.viselkednek. Ez nem egyszerű (és esetleg kétes sikerű) aktualizálás. Komáromban nem azért lett a római szín kulisszája egy (talán robbanóbomba fenyegette) kétes masszázsszalon, mert így divatos. Csak ebben a megközelítésben válhatott ez a szín egyenrangúan fontos mozaikkockává mondjuk az emlékmű-avatás ceremóniájaként szcenírozott konstantinápolyi színnel. A színek ilyen karakterű elmozdítása (egymás felé mozdítása) korántsem oly barbár művelet, mint hihetnénk. A Csiszár Imre által jegyzett, centenáriumi miskolci Tragédiaelőadás például finoman, népi egyszerűséggel és kedvességgel, egyben filozófiai nagyvonalúsággal oldotta meg a feladatot. Emlékezhetünk: a darabot Madách és udvarházának