Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - TARJÁN TAMÁS: AZ ember tragédiája kánonjai

TARJÁN TAMÁS Az ember tragédiája kánonjai Beke Sándornak, barátsággal A közelmúltban két alkalom késztetett Madách Imre nagy művének újragondolására. Előbb a komarnói Jókai Színház felkérésére vendég-dramaturgként vehettem részt a dráma színre vitelében. Másodjára a balassagyarmati Madách-ünnepség invitált előadást tartani. Mindkétszer főként a kánon-problémával találtam magam szembe. A szlovákiai Komáromban éppenséggel az volt az együttes törekvése, hogy a darabot megtisztítsa játszás történetének rákövült megoldásaitól, és kitérjen a mégoly becses irodalomtörténeti elemzések ismétlődő tézisei elől is. Nem a sznob újdonságkeresés, hanem az értelmezés ezredvégi jelenvalósága diktálta így. Balassagyarmaton viszont - ahol főleg e színházi munka tapasztalatairól és szokatlan mozzanatairól számoltam be - a nemesen konzervatív lokálpatrióta közönség szívesebben hallotta volna a hagyományosabb 7ragá#ö-bemutatást. Legalábbis ez derült ki az ünnepség utáni „folyosói szümpoziumon". Melyek a színházi matériaként (tehát nem elsődlegesen irodalmi alkotásként) fölfogott Tragédia kánonjának ismérvei? A játékmódban az emelkedett, zengő (akár „régi nemzetis") szövegtolmácsolás; a díszletezésben a nagyszabású és metaforikus historizálás; a jelmezben a polgárias (egyes színekre nézve: a prűdén szemérmes) öltöztetés. Minderre -se kánonok olykori tagadási kísérleteire, az ellenkánonokra - ezúttal nem térhetek ki. A kulcskérdés az interpretáció eszmeiségének kánonja - az előadás ama főgondolata. Az ember tragédiája tudvalevőleg történeti színekből s ezeket övező keretszínekből tevődik össze. Ilyképp jellegében nem egyanyagú. Az előadástörténeti kánonban a négy keretszín és a tizenegy történeti szín különneműsége, az „isteni" és az „emberi" szféra szétválasztása testálódik. A transzcendens és a valóhű keveredik, de nem épül eggyé. Ezen belül a különböző korok az 1883-as ősbemutató óta preferálnak valamely színt. Sőt már maga Madách is preferált egyet: az utolsót. Az országnak a levert szabadságharc utáni éledezésében a nevezetes befejező sorral (is) kizengette a „mégis-morált". A küzdj' és bízva bízzál lett az értelmezés iránytűje. Évtizedekig ez a szín, ez a visszafelékibontás maradt az uralkodó. 03