Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - METZ KATALIN: Harag György Tragédia-előadása

METZ KATALIN Harag György Tragédia-előadása A színpadmély generálsötétjéből, mintegy jeladásra, előviharzik az angyalok serege. Akár egy rohamcsapat. A Teremtés befejeztetett, az Úr dicséretére összesereglett égi kar, mint hódoló nyáj, hirtelen ellepi az üres színpadot, hogy rázendítsen hozsannájára. így indult 1975. január 17-én Az ember tragédiájának bemutató előadása Marosvásárhelyen, az alig két esztendeje felhúzott, hipermodern színházépületben. Már a nyitójelenet is „áthallást" sejtet: a csaknem hurrázó hozsánna a diktátor Romániájában.Egy művész megérzi a történelmi pillanatot: mikor jő el a próbatétel ideje. Mikor kell elővennie a rettegett, ám vágyott feladatot. Harag György 1975-ben érzi szükségét a Tragédia színre vitelének. Talán kettős értelemben is: egyrészt a saját érettsége, gazdag eszköztára juttatja a fölismeréshez, hogy próbára teheti erejét a nagy klasszikus megrendezésével, másrészt a romániai, immár elviselhetetlennek tűnő diktatúra „kiált" filozófiai kapaszkodók után. Azaz, milyen tanok, nézetek vallanak a történelem hasonló „buktatóiról", hogyan ítélhetjük meg saját korunkat annak a monumentális színpadi elmélkedésnek a tükrében, amelyet Madách ímre kínált az utókor számára. Harag ekkor már túl volt pályafutásának 197l-es nagy fordulatán, az Özönvíz előtt, fNagy István - a szerk.l s egyebek közt Páskándi Géza Apáczai-drámájának színre vitelén, amely korszakos színházi megújulást hozott Erdélyben -, de még innen a Sütőtrilógián. Mi lehetett a titka? Ha van brooki értelemben vett „holt színház", Harag életet lehelt a produkcióiba: a kor ellentmondásait, a zsarnokság mechanizmusát metaforizálta a színpadon - a betiltást is kockáztatva -, és mereven elzárkózott a hamis szórakoztató ipartól, meg az óvatoskodók, vagy éppen stréberek behódolásától. Szilárd világképének, rugalmas színházszemléletének párosulásából fogant sajátosan magyar, ha úgy tetszik, erdélyi szellemiségű rendezői univerzuma. Nyoma sem volt benne a nyugatmajmolásnak, az avantgárd eszközök kritikátlan átvételének. A román asszimilációs politika súlyosbodásával egy egész nemzetiségi közösség gondjait vállalta föl. Saját - azaz az értelmiség színe-javának - világképét sugározta a kisebbségi létforma szűkre szabott koordináta-rendszerében, szembefordulván a hatalommal. A közönség ilyenformán, önnön eszményeivel, fojtott küzdelmével szembesült a színpad mikrovilágában. S ez a lázító szellemiség a korszerű realizmus ama közegében sarjadt, amely csakis a lényegre összpontosító színpadi mozgásművészetből táplálkozott. Esz-