Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)
ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - METZ KATALIN: Harag György Tragédia-előadása
tétikai értékét pedig fantáziadús színpadi metaforák gyarapították. Mondhatni, életre keltek és játszottak a tárgyak, a kellékek is. Sokat vitatott Tragédia-produkciója, az újraértelmezett teatralizmus révén is hatott. A merész húzások, jelenet-átcsoportosítások a darab dramaturgiájának a javára váltak, jóllehet, csorbát szenvedett a filozófiai teljesség. (Dehát volt-e, lehetett-e egyáltalán tökéletes Tragédia-döadás a színháztörténetben?! Köztudott, hogy az inkább könyvdrámának elkönyvelt, nagyszabású mű, ha úgy tetszik, magyar teremtés-mítosz és univerzális történelmi misztériumjáték - jobbára félmegoldásokat fogant a színpadon. Harag felfogásában a főszereplőkről a hangsúly áttevődött a megszemélyesített, földuzzasztott Tömegre, melynek mozgatását az expresszionista hagyományokból merítette, robusztus látomása a látvány nyelvére fordította le a Tragédia elvont eszmékből szőtt, sokak számára megközelíthetetlen, „rejtjeles" szövegét. S mi más érhetne föl kultúrmissziós cselekedettel egy kisebbségi közösségben, ha nem egy ilyen mához szóló, madáchi üzenet? A látványosságot Harag nem különleges díszlettablókkal, vagy mutatós képekkel érte el. Ellenkezőleg, puritán színpadán egymáshoz illeszthető, gördíthető, hatalmas lépcsőzetes gúlák képezték a színek játékteréül szolgáló színpadképet, - hol piramist idézve, hol az athéni Agora lépcsőzetét, hol szónoki emelvényt, csillagvizsgáló tornyot, középkori várat, kolostorok falát, és így tovább, Romulus Fenes díszlet- és jelmeztervező gyorsan variálható díszletelemeiből. Magát a látványosságot a grandiózus tömegmozgatás kínálta. Az avantgárd színjátszáshoz szokott diákműkedvelőkkel gyarapított, hatalmas statisztéria kiválóan variálható kifejező eszközzé csiszolódott a rendező keze nyomán. Eszmehordozó és hatásos látvánnyá nemesültek a tömegjelenetek. A marosvásárhelyi Tragédia főszereplője - maga a tömeg volt. Az a masszív, egyénekre csaknem lebonthatatlan, eleven közösség, melyre inkább illett a csőcselék elnevezés, s melynek „elveit", meggyőződését, nézeteit a szüntelen irányváltoztatás, pálfordulás, befolyásolhatóság jellemezte, amiként ezt a Madách-mű is egyértelműen sugallja. Csakhogy mindent elsöprő dinamizmussal és nyomatékkal. Harag szánni valóan szervilis, könnyen manipulálható agresszív tömeget gyúrt a statisztériából, amely mindenkor szembefordul saját hőseivel, vezéreivel - a pillanatnyi érdekek, befolyások hatására. Különösen nyilvánvalóvá vált ez a szándék a hős Milthiadészt elítélő görög tömeg esetében az athéni színben. A rendező roppant erős hatásokra törekedett, szüntelen sokkolásnak vetette alá a nézőt; a fölgyorsuló tömegmozgatásokat akusztikai zajok, dobpergés, ricsaj, kurjongatás, lincselő hangulat kísérte. A viharos színpadi események vizuális és akusztikai effektusrendszere azonban pontosan átgondolt volt. A „tobzódás" a játékban, a gyakori demonstrációban nyilvánult meg: a rendező roppant kevés kelléket használt, - hogy adott esetben annál hangsúlyosabb legyen. (Teszem azt, egy ácsolt, hatalmas fakereszt, amelyet a processzus során visznek; a boros kupák a római dőzsölök kezében, a színpadot uraló hatalmas guillotin a párizsi színben stb.) S hogy egyazon tömeget - a jelképes emberiséget - vezeti végig a történelmen a rendező, - jelzi a színről színre vonuló statisztéria azonos jelmeze is: a szürke köpönyeg. Némely színben egy-egy szereplő megsokszorozódik. A prágai jelenetben például a Tanítvány helyett diákcsoport faggatja Keplert, a londoni színben pedig, a két koldus helyett egyenesen dermesztő a fehér botjával ütemesen, fenyegetően kopogó, baktató, masírozó koldussereg.